"...nyisd meg a mi ajakinkat!"
Meg kell tanulnunk, amikor erre van szükség, egyszerűen csöndben maradni. Egy vasárnapi vagy ünnepnapi református istentisztelet elé a várakozásteljes, csöndes készülődés ezerszer jobban odaillik, mint ami ma tipikusnak nevezhető: az orgona zúg (amúgy „általánosságban”), az egymás után érkező gyülekezeti tagok pedig ezt a megemelt zajszintet próbálják részint köszönéseikkel, részint sietős, és az esetek tekintélyes részében egyáltalán nem a templom közegének megfelelő közléseikkel túlkiabálni. Ha viszont képesek voltunk (eleinte akár a megszokásokkal és az elvárásokkal szemben) csöndben maradni, akkor, mire a harang elhallgat, vagy mire a lelkipásztor elindul a Mózes-szék felé, ideálisan megértek egy istentiszteleti preludium, mondjuk így, lélektani előföltételei.
A jelenkori református istentisztelet ugyanis nem csak antagonisztikus ellenképe a reformátori ideálnak, hanem, hogy úgy mondjuk, a „csontváza” is. Ez azt jelenti, hogy számos olyan pontja van, ahova a megfelelő funkciójú szertartási ének a zavarkeltés veszélye nélkül, zökkenőmentesen odailleszthető.
Ha egy gyülekezetben akár csak három-négy embert sikerül találni, akik erre a szolgálatra hetenkénti rendszerességgel vállalkoznak (ahogy, mondjuk, a missziói vagy a gazdasági bizottság tagjai is meghatározott ütemterv szerint végzik a maguk munkáját), akkor az istentiszteleteink kétpólusú történésből hárompólusúvá válnak. Ennek a változásnak az áldásai tapasztalataink szerint beláthatatlanok. És jó tudni, hogy általa nem csak a saját őseinkhez, például Huszár Gálhoz kerültünk közelebb, hanem a bibliai és a kora-keresztyén mintákhoz is, amelyekben mindenütt kettőnél több szereplős, gazdag liturgikus történés tárul a szemünk elé.
…ma az egyik legmasszívabb akadálya az, hogy egyszerűen nem énekelünk, legalábbis messze nem eleget, és messze nem elég nagy felületen. Márpedig a hatása kifejtéséhez, mint valami gyógyító kenőcsnek, az éneknek is arra van szüksége, hogy nagy felületen, hosszú versszakokon és hosszú perceken keresztül érintkezhessék velünk, hogy belénk hatolhasson, hogy átjárhassa a lelkünket (hiszen a prédikációnak sem elég csak a vázlatát elmondani!). Ha ez rendszeresen elmarad, a lelkipásztor is, a gyülekezet is egyre kevésbé érzi, mire jó ez, vagyis legközelebb megint eggyel-kettővel kevesebb versszak kerül ki az ének-kirakó táblára, és az egész közösség máris benne kering egy circulus vitiosusban. Milyen egyszerű a régiek receptje: három teljes zsoltárnyi lelki fürdőt kell venni, mielőtt Isten ítéletes vagy kegyelmes, megrendítő vagy megvidámító Igéje előtt megnyitnánk a szívünket. És hát egyáltalán nem elhanyagolható a dolog pusztán technikai vetülete sem: énekelni az tud, aki énekelni szokott, aki pedig két-három versszaknyi nyüszögés után folyton abbahagyja a dolgot, az egyre rosszabbul fog énekelni.
Végül az imaórák megmutatják a szükségességét, egyben a lehetőségét valami nagyon fontos dolognak: annak, hogy a 21. századi magyar református hívek visszaengedjék, vagy újra meghívják Istent a hétköznapjaikba.