Megvan-e oldva életünk, halálunk és az Élet Urához kapcsolódásunk? Vagy csak bajban kiáltozunk védelemért, és ez felelet nélkül marad? Kutatunk-e megoldás után, ha még nem találtunk, vagy elment a kedvünk, mert sarokba szorítanak a maguk szemléletét ránk erőszakolók, akiknek „eszükbe sem jut az Isten”? Neve, működése nekik felfoghatatlan. Vele nem is számolnak. Balgatagok (beszámíthatatlanok) azok a zsoltárokban, akik magukhoz mérik a mindenséget. Amikor elszaporodnak, egész nemzedékek félreteszik és elhallgatják az emberiség és emberség legnagyobb kérdéseit. Hiába hagynánk jobb időkre a kérést és keresést, mikor naponta

            kergetnek,
            És engem halálra keresnek.

Dávid korában és életében is volt erre elég példa. Ismételten arra kellett ébrednie, hogy Saul halálra keresi (1Sám 23,19–28), újból üldözi. Akkor hát Zíf szikláin vagy erdejében hirtelenében kitalált egy soha nem volt éneket? Biztosan nem. Maradtak ősidőktől öröklött formái a könyörgésnek és magasztalásnak. Akinek nem szakadt meg a kapcsolata Urával, annak adott minden helyzetben, hogyan és mit énekeljen. Örökölték a készséget és a formát a későbbi korok és fiak.

Félstrófás ez az 54. zsoltár. A nyolcsoros strófa a közepén végződik. Szokták javasolni, hogy a dallam második felére énekeljük el még egyszer az utolsó versszakot. Nagyon jól mutatja ennek a zsoltárnak a dallama, hogy nem így az igazi. Öt hangot jár be az 1–2. és az 5–8. sor, mintha ugyanannak a változatai volnának. Nagyon hangsúlyos az alaphang terce, ezen kezdődik a dallam, és a sor végén még négyszer ide tér vissza. Más a szerkezete a 3–4. sornak. Leszáll egy teljes oktávon át a 3. sor, majd a három hosszú hanggal kezdődő 4. sor szabályosan visszatérve az alaphangra, pontos zárlatot alkot. Itt van igazán vége a dallamnak. Ez a szerkesztés nagyon tudatos a genfi zsoltárok világában. Énekeljük így eme könnyen folyó imádságot, fél versként a negyedik versszakát.

Nem tartoznak Isten szövetségébe az elidegenültek, szerintük akkor ne tartozzék senki sem! Ránk is vetül e zsarnoki hatalom halálos árnya. Csatlakoznak aztán ebben a helyzetben a hatalmat segítők, templomkerülők, készséges árulók, mint Dávid korában. Vakmerő és alázatos a valódi imádság. Védelmet kér, mert biztos a szabadításban, innen fakad az igaz dicsőítés. „Te megszabadítál engemet” – ebből a megtapasztalásból soha nem elég! Záródjék ezért minden fohászunk, tépelődésünk és kétségbeesésünk azzal, hogy

            hálaadásokat áldozom,
            És szent nevedet magasztalom. 

Fekete Csaba