Énekeskönyvünk 276. éneke fél évszázaddal ezelőtt még széles körben ismertnek számított, az idősebb nemzedék ma is szívesen énekli. Hangvétele a panaszzsoltárokra em­lékeztet, ám éppen kezdősora révén a bizakodás, a felfelé tekintés nagyobb hangsúlyt kap benne, mint a gondok, bajok felsorolása. Nem nehéz párhuzamot találni a zsoltárokkal, mindjárt a kezdősor is onnan való: „Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!” (Zsolt 39,8) A következő kérés már másik zsoltárból származtatható: „Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen!” (Zsolt 22,12) Itt jegyezzük meg, hogy az ének harmadik strófájának veszteségről szóló gondolata, valamint a következő versszak mulandóságról tett említése nyilván közrejátszhatott abban, hogy énekünk leginkább temetéseken hangzik fel, jóllehet eredetileg nem temetési alkalomra íródott.

Szerzője, Fejes István (1838–1913) lelkész, költő, tanár, élete utolsó éveiben tiszáninneni püspök sokat foglalkozott a református énekekkel: gyűjtötte, javította, rendszerezte, valamint saját költeményeivel kiegészítette azokat. Saját énekkölteményei között legismertebb a szóban forgó, „Egyedüli reményem” kezdetű ének.

Dallamát a Fejes Istvánnal egyidős Kálmán Farkas (1838–1906) készítette. Ez egy 1524-ben megjelent német koráldallam moll változata. A Herr Christ, der einig Gotts Sohn énekről van szó, magyar fordításban megtaláljuk a Lélekkel és értelemmel II. összeállítás 11. sorszáma alatt: Krisztus, Atya Istennek egyetlen egy Fia. Ugyanerre a dallamra énekeljük (már ahol éneklik) énekeskönyvünk 388. énekét: Hallgasd meg, Jézus Krisztus… Kálmán Farkas dallama az első négy sorban és a zárósorban pontosan követi a német dallam lépéseinek irányát, a maradék két dallamsor pedig szabad átköltés. A dallam első sorának utolsó előtti hangja a kottában (lá-szó-mi) mélyebb, mint az elterjedt gyakorlatban (lá-szi-mi).

Lehet, hogy meglepő, de ez utóbbi a dallam eredeti változata (összhangzatos moll), az igazítást (természetes moll) Csomasz Tóth Kálmán javaslatára illesztették be az 1948-as énekeskönyvbe, arra hivatkozva, hogy könnyebben és természetesebben éneklik a népzenei fordulatokat jól ismerő és használó gyülekezeti tagok. Meggondolandó, hogy visszaállítsuk-e az eredeti, ismertebb változat kotta szerinti közlését.

Érdemes megszívlelnünk, hogy panaszainkat, gondunkat, bánatunkat csak azután kezdjük el felszínre hozni, hogy előzőleg hittel és reménységgel feltekintettünk az Istenre, aki arra biztat bennünket: minden gondunkat őreá vessük (1Pt 5,7).

Vizi István