Közvetítések révén ismerjük, milyen felemelő a lelkes közösség teljes szívvel és szájjal harsogó ujjongása valamilyen diadalmas eseményen. Van-e templomunkban „szép zengéssel” örvendező éneklés, amely Szabadítónk tetteit magasztalja? Jól ismert 66. zsoltárunk megmondja, hogy miért nem ezt tapasztaljuk ünnepről ünnepre. Valami kellene még, nincs, hiányzik. Hiányzik az életben és lélekben gyökerező áldásmondás. Azért kellene, hogy ne hasson át közöttünk átok, szitok és panasz minden gondolatot, cselekvést, indíttatást. Jób választhatta Isten megátkozását és a halált. Nem tette. Áldásra emelt kézzel imádkozott a zsoltáros (Zsolt 77,3; 141,2), mindenütt a Felséges tetteit látta, áldó imádsággal ujjongott. Ennyi? Csak ennyi? Nem egészen. Üdvtörténeti edződés kell hozzá, meg abból fakadó színvallás. Láttam. Nem a magam, nem nemzetem vagy nemzedékem diadala semmi. Övé a dicsőség. Mást vallok és másként, mint szokták, akik magukat dicsőítik. Mint a fáraók és napjaink zsarnokai.

Merő siker? Bizony, nem. Szenvedés tüze, próba keserve edzi a bibliás személyiséget, nemzedéket. Kiégeti a salakot az ezüstből az ötvös. Folyékonnyá hevíti a fémet, a színe-javát lecsapolja. „Megolvasztál és megtisztítál.” Ez a történeti tapasztalatunk reformátusként és magyarként. Nem keserűség vagy siralom hajt ki belőle. Teli torokból zúgatták esti szertartáson a Bach-korszakban, az eltiport szabadságharc után a zsoltárt: „Mint a tevék, terhelteténk.” Változtattak rajta a 20. században, ma így énekeljük: „Mint a barmok, terhelteténk”. Egykor rabszíjjal, rablánccal fűzték össze nyakuknál vagy derekuknál a győztesek felvonulásán a foglyokat. Jobb volna ma a zsoltárban „tagjainkat” helyett úgy, hogy „derekunkat megkötözték”. Amikor olyanok énekelnek, akik megküzdöttek hitükért, és győztek, azok éneke nem dünnyögés és motyogás, hanem vulkánként kitörő ujjongás a Szabadítót ünnepelve, meghívás az eltántorodottakhoz.

Hasonlítsuk a Bibliához az énekelt zsoltárt korábbi fordításban is, mennyire igyekszik Szenci Molnár, hogy a teljes értelmet belefoglalja versébe! Félstrófás szerkezetbe. Bármelyik ilyen záróvers befejezhető a közepén, és ha a mondanivaló értelmes, kezdhető valamelyik versszak közepétől. Kálvin városában a végig elénekelt zsoltárokat így tagolták. A 98. és a 118. zsoltárt is énekeljük így, a 66. dallamára! Próbáljuk meg ismételten, hátha feltámad lelkünkben, életünkben és templomainkban az örvendező zsoltározás.         

Fekete Csaba