464. énekünket finn népi énekként ismerjük – ez mind szövegére, mind dallamára vonatkozik. Nekünk, akik a magyar népzene kincseit széleskörű gyűjtés folytán ismerhetjük, elég nehéz elképzelnünk, hogy az egyéni hangvételű, mély hitből gyökerező ének mögött ne lenne konkrét énekszerző, akinek személyét vagy sikerül azonosítani, vagy nem. A szájról szájra terjedő népdalok ugyanis úgy alakulnak és formálódnak, hogy sok-sok ember tud velük azonosulni, és miközben továbbadják, egy kicsit a magukéból is tesznek hozzá. Itt nem azt érezzük, hogy ez az ének bárhol, bárkinek a lelkéből előtörhetett. Inkább a keskeny úton járó kevesek egyikének az éneke csendül itt fel: a Bibliát ismerő és Jézus Krisztust szív szerint követő ember imádsága ez, amely aligha formálódott a nép (vagy akár a népegyház) ajkán erre az általunk ismert formára.

Csomasz Tóth Kálmán az ének szerzőjeként P[entti] Jaakko Ignatius (1761–1827) nevét említi, akinek verses énekszövegét Podmaniczky Pál fordításában vagy átköltésében találjuk a Hallelujah énekgyűjteményben. Minthogy a finn evangélikus énekeskönyv két versszakával szemben a magyar változat hat strófát tartalmaz, lehet, hogy nem egyszerű fordításról, hanem továbbgondolt átköltésről van szó. A dallam letagadhatatlanul finn: hangulatában a finn népdalok jellegzetes szomorkásságát fedezhetjük fel.

Maga az ének annak a hívő embernek az imádsága, aki már megnyitotta szívét Jézus előtt, tudja, hogy bűneiből Jézus vére által tisztulhat meg, bajai, kétségei között Jézusnál talál gyógyulást és erőt, keresi az 1Kor 13-ból ismert örökké megmaradó értékeket, nem utasítja el a kereszthordozást, és reménységgel tekint az örök életre. Az énekíróval együtt szívesen ajkukra veszik az éneket mindazok, akik azonosulni tudnak a naponkénti megújulás, megszentelődés gondolatával, például imaórákon, bibliaórai közösségben. Templomi istentiszteleteken is előkerül az ének, különösen, hogy az első versszaka önmagában is megállja a helyét igehirdetés előtti énekként. Minthogy Jézust királynak valljuk ebben az énekben, és kaput is nyitunk az érkező király előtt, a Jöjj, királyom, Jézusom a virágvasárnapi istentiszteleten is gyakran felcsendül. Jóllehet az ének eredetileg nem erre az ünnepre íródott, a nagyhét nyitányakor mégis előremutat Jézus keresztjére, a kereszt hordozására, Krisztus váltságmű­vére, áldozatára.

Vizi István