Bizonyosság

RÉ 461

Egy hatgyermekes lelkészcsalád három tagjáról, a Brontë nővérekről jegyezték meg: miközben egy egyszerű parókián laktak, forradalmasították az angol irodalmat. Leginkább regényíróként ismerjük őket, de sok szép versük is fennmaradt. A legfiatalabb, Anne Brontë (1819 vagy 1820–1849) költeményei között találjuk a Confidence (Bizonyosság) című hétstrófás verset (1845. június 1.), amelynek már első nyomtatásban megjelent kiadásából (1846) is lemaradt a záró, hetedik versszak.

A Bár bűn és kín gyötör kezdetű énekről van szó (RÉ 461), amelyben a pár évvel később tüdővészben meghalt fiatal írónő megvallja Megváltójába vetett hitét, iránta való bizodalmát. Költői módon leírja, miként találkozott elveszett, bűnös állapotában a könyörülő irgalommal, és ez a találkozás milyen döntő módon formálta át életét. Versszakról versszakra haladva szembeállítja a bűnt a kegyelemmel, az ellenség hatalmát az isteni szabadítással, a reménytelenséget az igaz reménységgel. De ahogy haladunk előre, a Kísértő hatalma egyre fogy, és a bűnnel szemben az Isten hatalma, irgalmas szeretete kerekedik felül. Először csak halvány reménysugarat látunk (Kétségbe nem esem), ám a vers végére a korábban még gyötrő bánat és gond teljesen eltűnik.

Szabó Aladár magyar fordítása a Hozsanna című énekeskönyvben jelent meg. Az ott közölt szöveg pontosabban adja vissza az eredeti verset (például mindjárt a harmadik sorban: Sok ellen életemre tör), de a későbbi igazítások mindenképpen javára váltak az éneknek. És bár hat versszakkal is megnyugtató módon zárul a gondolatsor, kár, hogy az ének befejező versszaka lemaradt, ahol is a következő gondolatokat olvassuk (itt most csak prózai fordításban): Tedd, hogy egészen a tiéd legyek! Szeretetedet áraszd felém, Szentlelked ragyogja be örökké a szívemet!

Jellemző az angol énekekre, hogy ugyanahhoz a szöveghez többféle dallamot is társítottak, így az énekeskönyvünkbe átkerült változat csak egy a fennmaradt lehetséges párosítások közül. Jelen dallamunk szerzője Samuel Howard (1710–1782) londoni orgonista, akinek 1762-ből való dallama – több mint nyolcvan évvel megelőzve Anne Brontë költeményét – nyilvánvalóan eredetileg más énekhez készült.

Sok gyülekezetben úrvacsorakor éneklik ezt a dicséretet, amely ugyan nem erre a célra íródott, de a bűnbocsánat és megigazulás gondolata jelen van benne. Inkább azt láthatjuk, mennyire szervesen illeszkedik az egyéni hangvételű énekek sorába énekeskönyvünkben, két ugyancsak női szerző tollából származó ének közé.

Vizi István

Hasonló anyagaink