RÉ21 760, RÉ 461
Egy hatgyermekes lelkészcsalád három tagjáról, a Brontë nővérekről jegyezték meg: miközben egy egyszerű parókián laktak, forradalmasították az angol irodalmat. Leginkább regényíróként ismerjük őket, de sok szép versük is fennmaradt. A legfiatalabb, Anne Brontë (1819 vagy 1820–1849) költeményei között találjuk a Confidence (Bizonyosság) című hétstrófás verset (1845. június 1.), amelynek már első nyomtatásban megjelent kiadásából (1846) is lemaradt a záró, hetedik versszak.
A Bár bűn és kín gyötör kezdetű énekről van szó (RÉ 461), amelyben a pár évvel később tüdővészben meghalt fiatal írónő megvallja Megváltójába vetett hitét, iránta való bizodalmát. Költői módon leírja, miként találkozott elveszett, bűnös állapotában a könyörülő irgalommal, és ez a találkozás milyen döntő módon formálta át életét. Versszakról versszakra haladva szembeállítja a bűnt a kegyelemmel, az ellenség hatalmát az isteni szabadítással, a reménytelenséget az igaz reménységgel. De ahogy haladunk előre, a Kísértő hatalma egyre fogy, és a bűnnel szemben az Isten hatalma, irgalmas szeretete kerekedik felül. Először csak halvány reménysugarat látunk (Kétségbe nem esem), ám a vers végére a korábban még gyötrő bánat és gond teljesen eltűnik.
Szabó Aladár magyar fordítása a Hozsanna című énekeskönyvben jelent meg. Az ott közölt szöveg pontosabban adja vissza az eredeti verset (például mindjárt a harmadik sorban: Sok ellen életemre tör), de a későbbi igazítások mindenképpen javára váltak az éneknek. És bár hat versszakkal is megnyugtató módon zárul a gondolatsor, kár, hogy az ének befejező versszaka lemaradt, ahol is a következő gondolatokat olvassuk (itt most csak prózai fordításban): Tedd, hogy egészen a tiéd legyek! Szeretetedet áraszd felém, Szentlelked ragyogja be örökké a szívemet!
Jellemző az angol énekekre, hogy ugyanahhoz a szöveghez többféle dallamot is társítottak, így az énekeskönyvünkbe átkerült változat csak egy a fennmaradt lehetséges párosítások közül. Jelen dallamunk szerzője Samuel Howard (1710–1782) londoni orgonista, akinek 1762-ből való dallama – több mint nyolcvan évvel megelőzve Anne Brontë költeményét – nyilvánvalóan eredetileg más énekhez készült.
Sok gyülekezetben úrvacsorakor éneklik ezt a dicséretet, amely ugyan nem erre a célra íródott, de a bűnbocsánat és megigazulás gondolata jelen van benne. Inkább azt láthatjuk, mennyire szervesen illeszkedik az egyéni hangvételű énekek sorába énekeskönyvünkben, két ugyancsak női szerző tollából származó ének közé.
Vizi István