Mondjatok dicséretet, keresztyének, az Úr Istennek…

RÉ 196

A humanista szellemű iskolákban – ahol elsősorban az antik szerzők szövegeiből építették fel a tanmenetet – nagy hangsúlyt fektettek a latin költők szövegeinek megismerésére. Ez egyben azt is jelentette, hogy az iskolás gyerekeknek igen hamar és igen magas szinten meg kellett ismerniük, illetve el kellett sajátítaniuk az antik verselési technikát. Az iskolai tananyagnak tehát alapvető részét képezte az antik versmértékek oktatása, amelyhez a zenét, illetve az éneket használták segítségül: az időmértékes verseket nem prózában, hanem a hosszú-rövid szótagoknak megfelelő ritmussal énekelve skandálták. Ezeket a tanulási segédeszközként felhasznált dallamokat humanista metrikus énekeknek nevezzük. Ezekből az Európa-szerte elterjedt humanista metrikus dallamokból néhány – elsősorban az osztrák Petrus Tritonius (Traybenreiff) gyűjteménye révén – bekerült a magyarországi protestáns iskolákba is, és a metrikus ódák skandáló énekléssel egybekötött gyakorlata a 16. század második felétől a honi iskolákban is meggyökerezett. Ilyen tanító célú dallamból alakulhatott ki – illetve ilyen dallamokkal tart rokonságot református énekeskönyvünk 196. dicséretének dallama. (Tritonius említett gyűjteményében Maecenas atavis edite… kezdetű szöveghez kapcsolódik egy, az énekeskönyvük dallamához nagyon hasonló melódia).

Dicséretünk szövegét először 1593-ban nyomtatták ki Bártfán, és az ismeretlen költőtől származó, hét strófából álló vers hamar népszerű lett: nemcsak a református és evangélikus gyűjtemények, hanem az unitárius és az erdélyi katolikus nyomtatott és kéziratos énekgyűjtemények is tartalmazták. Első megjelenésekor a vershez tartozó dallamutalás (nótajelzés) a latin, Virgo Dei genitrix kezdetű, disztichonban írt Mária-énekre hivatkozott. A dallam azonban nem a középkori, gregorián tételből, hanem a Virgo Dei humanista verseléshez alkalmazott típusából származhat, és talán egy mára már elveszett, korabeli iskolás gyűjteményből ismerték. Ahogy azt Csomasz Tóth Kálmán megállapította: ennek a klasszikus versformának, a disztichonnak a lüktetése még ma is érezhető énekünkön, legvilágosabban az ének utolsó sorában.

Persze más a tanulási segédeszköz és más a gyülekezeti ének: az egyházi gyakorlatba átkerült, eredetileg a skandálást hordozó, egy-egy klasszikus versforma begyakorlását segítő dallam ritmusa általában kisimult. A gyülekezet ajkán a skandálás merevsége eltűnt, és már csak a vers szótagszáma, illetve a kutatók gondos munkája emlékeztet a dallam eredeti, humanista metrikus formájára.

Papp Anette

Hasonló anyagaink