„Tanúság az életnek meggondolatjáról” – így összegezte Szenci Molnár Albert a 90. zsoltár mondanivalóját. Nekünk, magyar reformátusoknak hitvallásunkká vált e Mózesnek tulajdonított ének, mely erőt, bizodalmat és reménységet adott az évszázadok viharaiban. Különösen így volt ez a legutóbbi száz évben, amikor az elszakított területeken élő reformátusok a nemzeti himnusz helyett a 90. zsoltárt énekelhették istentiszteleti záró imádságként.

Ünnepi alkalmak mellett mindenekelőtt temetési istentiszteletek éneke a 90. zsoltár, legtöbbször an­nak második versével együtt. Régi énekeskönyveink óév-újév fordulóján, 8. verse alapján (Tölts bé minket reggel nagy irgalmaddal) pedig reggeli könyörgésként is ajánlották. Ha végigolvassuk a kilenc énekverset, meggyőződhetünk róla, hogy imád­ságként az első mellett a 7–9. énekelhető. A közbülső szakaszok inkább leírást, elmélkedést tartalmaznak, amelyekből a 6. vers két figyelemre méltó zárósora vezet:
           De ki érti a te haragodat?
           Csak az, aki féli hatalmadat 

– vezet tovább.

De miért olyan nehéz a 90. zsoltárt együtt énekelni? Miért éneklik itt így, máshol amúgy? Mert egyházi énekeink a népi kultúra részeként éltek és élnek részben ma is.

Ennek egyik fő jellegzetessége a variánsképzés. Az idegen eredetű dallamokat az éneklő gyülekezet a természetes zeneiségből adódóan kissé átalakítja. A magyar fül számára mesterkélt ritmus lágyabbá válik, kisimul, a sorok végén (néha sor közben is) alkalmazott félhangokkal „édesebbé” lesznek a dallamfordulatok. Erdély vidékein ezen felül még hajlítások – átmenő­hangok – is ékesíthetik a zsoltáréneklést, sajátos helyi jelleget teremtve ezzel.

Mai énekeskönyvünk nagy tudású szerkesztője mindezeket torzulásnak értékelte és erősen helytelenítette, a diézis nélküli, eredeti ritmusok meghonosítását tűzve ki célként. Ma úgy látjuk, a ritmikus éneklés nem mindenhol kényszeríthető, csak ajánlható. A népénekkutatás eredményei alapján a genfi eredeti forma mellett – helyi szinten – a néphagyomány kialakította variánsoknak is van létjogosultságuk.

Ugyanez volt Balla Péter, „a népdal apostola” véleménye is. Hét évtizedes jegyzőkönyvi bejegyzés rögzíti, hogy a genfi ritmus énekeskönyvi közlése nem lehet kényszer, csak útmutatás, ajánlás. Aki ezt nem tudja, az „énekelhet továbbra is kiegyenlített ritmusban, vagy beszéd módján” – szól a dokumentum.

Mindezek mellett közös, országos alkalmakon egymásra figyelve ugyan, de a mindenkori énekeskönyv szerint énekeljük együtt a 90. zsoltárt közös hitvallásként.

Bódiss Tamás