445. énekünk keletkezéséről nagyon keveset tudunk. Szerzője, bizonyos dr. Lamouroux (1794–1866) párizsi orvos volt, de ennél többet nem tudunk róla, még a keresztnevét sem ismerjük. A dallamszerzőről (Chrétien Urhan, 1790–1845) Csomasz Tóth Kálmán a következőket írja: „Zenei csodagyermek, majd felnőttkorában a viola d’amore nevű, ma már nem használatos vonóshangszer jeles művésze, a párizsi operaház szólóhegedűse volt. Azt jegyezték fel róla, hogy harminc évig játszott az operai zenekarban anélkül, hogy egyszer is felnézett volna a színpadra, szigorúan puritán erkölcsi felfogása miatt. Ezenkívül hosszú ideig a Paulai Szent Vincéről elnevezett templom orgonistája is volt. Aszkéta módján élt és öltözködött, naponként egyszer étkezett, olykor csak retket és kenyeret; egyébként nagy műveltségű és melegszívű ember volt. Kevés, de választékos egyházi zeneművet hagyott hátra. Liszt Ferenccel is kapcsolatot tartott fenn.”

Ha a szöveg szerzőjéről alig tudunk is valamit, maga az ének – amelynek kitűnő magyar fordítását Áprily Lajos készítette el – nagyon gazdag tartalommal bír. Őszinte hangvételében benne van az a jól ismert érzés, amely a Biblia legnagyobb személyiségeinek szívében is jelen volt: hallották és értették az Úr hívását, küldését, de nagyon nehéz volt arra teljes szívvel igent mondaniuk. Ott van az énekben a képmutatás nélküli bűnbánat, a tagadások és mulasztások miatti megszomorodás, a gyengeség és tehetetlenség beismerése. Az énekíró megtalálja a jó irányba változás egyetlen lehetséges útját is, ahogy az 51. zsoltár 14. versében Dávid kérte: „Az engedelmesség lelkével támogass engem” (Károli), vagy más szavakkal „Támogass, hogy lelkem készséges legyen” (új ford.). Csak a kö­nyörülő Úr emelhet ki ilyen nagy lelki mélységekből és eleveníthet meg Lelkének erejével.

Felvetődik a kérdés: miért éppen az úrvacsorai énekek között találjuk dr. Lamouroux énekét, holott egy szó sem esik kenyérről, borról, Krisztus testéről és véréről? Nyilván céltudatosan tették ide énekeskönyvünk összeállítói, mivel az ének pontosan azt a lelki folyamatot írja le, amelyet a sákramentummal való helyes élés során megtapasztal az ember. Nevezetesen: nem vagyok méltó arra, hogy a kegyelem asztalának vendége legyek, látom elesett, bűnös voltomat, megvallom vétkeimet, és miközben magamhoz veszem a szent jegyeket, az Isten kegyelmes szeretete fölemel, Lelke által betölt, immár más emberként térek vissza a helyemre, és élhetek győzelmes életet az Isten dicsőségére.

Vizi István