RÉ21 699, RÉ 388
Alig énekelhetünk időszerűbbet égető kéréseink sorában, mint 388. énekünk eme sorait:
Ne hagyjad elpusztulni
A te örökségedet:
A keresztyénséget.
Ez az ének a reformáció századában született, akkor, amikor Európát pusztulással fenyegette a török világ. Luther fenyegetettség árnyékában költötte több énekét, noha ő meg a német gyülekezetek nem viseltek török igát százötven évig, mint mi. Énekünk 1590-ben jelent meg Debrecenben. Sajnos a mi mai énekeskönyvünk ennek 18. századi átiratát vette át, rövidítve. 1948-ban jóval kevesebbet énekeltek református gyülekezeteink, mint atyáik, de még jóval többet, mint manapság, mégsem látszott tanácsosnak, hogy mind a tizenhat verset meghagyja a szerkesztő. Kevés a változtatás, de nagyon jelentős. Újfalvi énekeskönyvében (1602), másutt is, sőt néhol még a 18. században is az eredetit követték, nem a módosítást. Aztán az Új zengedező mennyei kar (1734), meg az újabb debreceni (1723) és más énekeskönyvek változtattak, ma csak ezt ismerjük.
Hallgasd meg, Atya Isten
A megszomorodott
És a megkeseredett
Szegény juhaidat
– így kezdődik eredetileg énekünk. Visszautal az 1560-ban már megjelent 143. zsoltárénekre: Hallgasd meg, Atya Isten, a mi szükségünket. Összhangban van a felirattal: Az eklézsia szenvedésének okairól. Van az énekben ilyen elhagyott versszak:
Csak tégedet ajánla
Minékünk szent Atyád –
Hogy siessünk hozzád,
ezért úgy vélhette az ismeretlen átíró, hogy szóljon hát akkor Jézus Krisztushoz az egész ének. Kár, rosszul vélte. Megszegényítette változtatásával az éneket, a Szentháromság mindhárom személyéhez forduló fohászkodást. A másik szükségtelen módosítás a lezáró dicséretmondás utolsó sora. Ott sem azt énekelték atyáink, hogy Mi megszentelőnknek, hanem azt, hogy Mi vigasztalónknak. Az előző versszakban is azt énekeljük, hogy a Lélek Ne távozzék tőlünk, és háborúságainkban vigasztaljon minket. Lelki harcban és fenyegetettségben nem a Lélek megszentelő hatását kérjük elsősorban, alkalmasabb az eredeti szerint vigasztalást kérnünk. Ma is.
A dallam nemzetközileg ismert a 15. századtól. Alkalmas a hetes és hatos sorokból álló versszakhoz. 16. századi német változatára (1521) jól írt az ismeretlen hazai énekköltő. Jobb volna visszatérnünk az eredetihez. Az elhagyott hat versből is pótolnunk kellene ezt az egyet:
Nincsen azért szívünket
Hová függesztenünk,
És keserűségünkben
Kihez óhajtanunk,
Mert nincsen nálad nélkül
Senki több reménységünk,
És több bizodalmunk.
Fekete Csaba
Énekeskönyvünk 388. számú dicséretének előzményét németföldön kell keresnünk. Elisabeth von Meseritz (kb. 1500–1535) német nemesi család sarjaként született, és premontrei apácáknál nevelkedve már fiatalon maga is a rendi életet választotta. A reformáció tanaival Johannes Bugenhagen révén ismerkedett meg, huszonkét évesen elhagyta a kolostort, és Wittenbergbe költözött. 1524-ben kötött házasságot Luther tanítványával és munkatársával, Caspar Crucigerrel. Frigyüket maga Luther áldotta meg.
Elisabeth Cruciger Herr Christ, der einig Gotts Sohn kezdettel valószínűleg 1524-ben írta meg híres énekét. Az Eyn Lobsanck von Christo (Krisztusról szóló dicséret) alcímmel készített öt vers komoly, érett hitvallás, melynek első verse Jézust, az egyszülött Fiút szólítja meg, majd a következő vers az Ige testet öltéséről, a negyedik strófa a mindeneknek Teremtőjéről szól, majd a záró versben elhangzik a kérés: újítsd meg hitünket és életünket. A szöveghez társuló dallamot középkori előzményből talán Elisabeth Cruciger igazította a vershez. Az elkészült korál már 1524-ben, az erfurti enchiridionban, az első jelentős korálgyűjteményben benne volt, és Luther énekeivel együtt hamar elterjedt. Magyarországon is ismert lehetett a korál, hiszen a dallamot már Huszár Gál 1561-es énekeskönyvében megtaláljuk, de nem a német szöveg fordításával, hanem egy ismeretlen szerzőtől származó, a 143. zsoltárból készített parafrázisnak a dallamaként. A hetedik bűnbánati zsoltárból készített parafrázist a 16. századi protestáns énekeskönyvek hamar befogadták, s Mikor közönséges háborúságink vannak utasítással az egyházi év sokféle alkalmán énekeltették. Majd 1590-ben jelent meg Az ördög kegyetlensége ellen való könyörgés-ként először az az ismeretlen szerzőtől származó, 16 strófából álló vers, amely szintén a Cruciger-féle dallamot használja: Hallgasd meg, Atya Isten (később: Jézus Krisztus), a megszomorodott kezdettel. Mindkét szöveg egészen a 19. századig élt a hazai protestáns gyűjteményekben, majd mindkettőt elhagyta mind az evangélikus, mind a református gyakorlat. Mai énekeskönyvünk Cruciger dallamát az utóbbi, 1590-től élő versből választott 10 strófával szerette volna felújítani. Sajnos a vers és az Európában máig népszerű koráldallam gyülekezeteinkben nem gyökerezett meg. Azonban az ének elterjesztését nem szabadna feladni, hiszen igen értékes darabról mondanánk le. Talán az újratanulást az is segítené, ha az elsőként a dallamhoz társult 143. zsoltárparafrázis szövegét is, és az eredeti, epifánia ünnepéhez kapcsolható Cruciger-szöveg jó magyar fordítását is felvenné énekeskönyvünk.
Papp Anette