457. énekünk leginkább adventben kerül elő, hiszen advent a várakozás ünnepe, és itt is várakozásról énekelünk. Csak éppen az a különbség, hogy ebben az időszakban nekünk kell Jézust várnunk, itt pedig ő várja, hogy ajtót nyissunk neki. Erről a visszás helyzetről szól az első versszak utolsó sora:
           Ó, szégyen, hogy te légy az,
           Akinek várni kell! 

Az ének valóban nem az adventi énekek között (RÉ 301–313) található, mégsem kell száműznünk a karácsony előtti időszak énekei közül. Advent ugyanis eljövetelt jelent (adventus Domini = az Úr eljövetele), és Bod Péter (1712–1769) erdélyi tudós lelkipásztor a következőket írja a négyszeres adventről: „Krisztusnak négy adventusa, eljövetele vagyon. Midőn a testben megjelent. Midőn a szívbe bészállt, és az embert megérinti. Midőn halála órájában elmégyen az emberhez. Midőn eljő az utolsó ítéletre.” Ez az ének Krisztusnak ahhoz a második eljöveteléhez kapcsolódik, amikor a szívbe beköltözik, feltéve, hogy ajtót nyitunk előtte. Végső kicsengésében az ének mégiscsak a mi adventi váradalmunkat fogalmazza meg:
           Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el,
           A szívünk várva vár!

Az ének írója William Walsham How (1823–1897) anglikán lelkész, püspök, aki a szegények pártfogójaként volt ismert, így is emlegették: „a szegények püspöke”. Egyházi énekei között egyik legismertebb a For all the saints kezdetű ének (magyar nyelven Hány hívő érte el az égi célt kezdősorral ismerjük), angol nyelvterületen Mindenszentek ünnepének elmaradhatatlan része.

Jelen énekünk a Jel 3,20 bibliai igére épül: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek...” Míg a bibliai vers Jézus szavait hozza, ez az ének válaszként hangzik az ember oldaláról, többes szám első személyben, az éneklő gyülekezet ajtónyitását is kifejezve. Az ének angol énekeskönyvekben más dallammal párosul, nálunk az 1948-as református énekeskönyvben jelent meg elsőként kissé melankolikus, de nagyon kifejező walesi dallammal, Áprily Lajos fordításában.

Éneklésekor arra kell vigyázni, hogy sima, egyenletes ritmusban énekeljük, ne legyen túlhangsúlyozva minden második szótag hosszúsága, ne váljék ettől keringőszerűvé. A Mi mondjuk, hogy miénk vagy sor „hogy” szótagját pedig egy fél hanggal mélyebben kell énekelni, mint a közvetlenül előtte lévő hangot, sajnos, ezt gyakran kényelmes egyforma hangmagasságúra veszik.

Fontos, hogy szépen és jól énekeljük az éneket, ám az a legfontosabb, hogy miközben énekeljük, a szívünk ne maradjon zárva a zörgető Jézus előtt.

Vizi István