Az a gyűjtemény, amely a 18. század közepétől a 20. század elejéig a református otthoni kegyességet meghatározta és a házi éneklés és házi istentisztelet énekes alapkönyvének számított, a Szentek hegedűje címet viseli, és Szőnyi Benjámin nevéhez köthető. Ennek a gyűjteménynek az 1784-es pozsonyi kiadásában találjuk meg először azt a Téged, óh Isten, dicsérünk kezdetű verset, amelynek címfelirata a szöveg eredeti forrására is utal: Istent dicsérő, buzgó ének, mellyet Krisztus Urunk születése után a Négy Századik esztendőben élt Szent Ambrus kegyes Atya, és Püspök, Deák nyelven, készített, és most magyar nyelven mindenek előtt esméretes. Szőnyi arra a Te Deum laudamus (Téged, Isten dicsérünk) kezdetű himnuszra hivatkozik, amely a legenda szerint akkor szólalt meg először, amikor Szent Ambrus megkeresztelte Szent Ágostont, és mindketten megtelvén a Szentlélekkel soronként váltakozva énekelték ezt a Szentháromságot dicsőítő éneket.

A Te Deum magyar nyelvű változatának első feljegyzését már Zsigmond király idejéből ismerjük, és a reformátusok körében is tovább örökített, igen népszerű tételt a 19. századig szertartási gyűjteményeink mindegyike, sőt az Öreg Debreceni énekeskönyv is tartalmazta. Az eredeti szöveg a zsoltárokhoz hasonlóan ritmikus prózában íródott, és huszonnyolc versből áll. A versek négy nagyobb egységbe oszthatók, amelyből az első szakasz az Isten imádásába vonja be az egész teremtett világot és a hívek közösségét is, majd a következő rész Krisztusról és az ő megváltásművéről szól. A két utolsó rész kérések sorozata, amely először üdvösséget, az örök dicsőségben való részesülést, majd válogatott zsoltáridézetekkel Isten segítségét kéri földi életünkre. Ennek az ősi himnusznak a rímes átdolgozását adta Szőnyi, és az eredeti gondolatmenetet megtartva (első szakasz = 1–4. vers, második szakasz = 5–6. vers, kérések = 7–9. vers) a parafrázist a 42. genfi zsoltár dallamához rendelte.

A Református énekeskönyvben Szőnyi Te Deuma először 1939-ben, az úgynevezett Jugoszláviai énekeskönyvben szerepelt, ahol a szerkesz­tő, Árokháty Béla, elhagyva Szőnyi dallamutalását, önálló dallamot adott a vershez. Ez a dallam, amely Csomasz Tóth Kálmán jellemzése szerint „vonalvezetésében a gregorián hagyományból meríti az ihletet, szerkezeti felépítésében pedig a genfi zsoltárokkal mutat kétségtelen rokonságot”, Árokháty saját szerzeménye, és méltó módon hordozza Szőnyi szövegét. Ezt a szöveg-dallam társítást vette át mai énekeskönyvünk (RÉ 243), és jó lenne, ha gyakorta énekelnénk-imádkoznánk a Szentháromság Isten megvallásának és dicsőítésének ókeresztyén örökségét!

Papp Anette