Hallgass meg minket, nagy Úr Isten kezdetű 235. dicséretünk már a ma ismert legelső reformációs énekeskönyvben, Huszár Gál Debrecenben 1560-ban nyomtatott gyűjteményében megtalálható, prédikáció utáni szerepben, a maival lényegében teljesen megegyező szövegalakban. A dicséret dallamáról már Csomasz Tóth Kálmán is megjegyezte, hogy az Luther Nun bitten wir… koráljának (mai 234. dicséretünk) magyar változata, „egészen közeli rokona. Ha a két dallamot egymás után énekeljük, kivált két első sorukban érezhetjük meg a hasonlóságot. A dallam második fele már önállóbb, magyarosabb. (…) Tanulságos példa ez arra, hogy miként alakul át egy külföldi dallam a befogadó nép jellemének képére és hasonlatosságára.”

Csaknem fél évezredes tehát a 235. dicséret, amelyet később, a 18. századi debreceni énekeskönyvekben az Invocatio elnevezésű fejezet élén találunk meg. Nyolc ének sorakozik itt egymás alatt, négy az Atyához, egy a Fiúhoz, három pedig a Szentlélekhez szóló könyörgéssel. Az Atyához szóló négy énekből csak a fejezetet indító, mai 235. számút ismerjük. A Fiúhoz fohászkodó RÉ 287. (Járuljunk mi az Istennek szent Fiához), majd a három Szentlélekért könyörgő (RÉ 372. Könyörögjünk az Istennek Szentlelkének, RÉ 246. Adj, Úr Isten, nékünk Szentlelket és RÉ 368. Jövel, Szentlélek Isten, tarts meg…) dicséret mindegyike mai énekkincsünk fontos és többnyire használt része.

A fejezet nyolc énekéből az 1806 utáni énekeskönyvekben csak három maradt meg (RÉ 287, 372, 368). Továbbra is egymás után következtek a Vasárnap reggeli énekek csoportjában, ami arra utal, hogy ezeket a nem ünnephez kötődő vasárnapokon énekelték derekas énekként.

A fentiek szerint 235. dicséretünket, társaival együtt invokációs kezdőénekként énekelték a reformáció első két századában az úgynevezett évközi – üdvtörténeti ünnepeken kívüli – időben. Ahol ma csak egy-két verset éneklünk, ott régebben teljes ének hangzott el. Véleményem szerint nem válna istentiszteletünk kárára, ha a 19. században szokásba jött egyverses kezdőénekek helyett többet énekelnénk. Akkor több időnk lenne arra, hogy hétköznapi világunk, életünk forgatagából megérkezve a templomba, Isten kegyelmes orcáját keresve segítségül hívjuk őt. Egybehangzó szándék szerint megújuló istentiszteletünkben nagyobb hangsúlyt kell helyezni arra, hogy lélekben leborulva, segítségében és kegyelmében bízva közös bűnvallással járulunk Isten színe elé (Coram Deo), megbizonyosodva egyszersmind az ő örök kegyelméről is. Ebben segít bennünket ez a dicséret is.

Bódiss Tamás

Áradó korai énekünk (235) eredeti műfaja szerint pünkösdi fohászkodás (invokáció) a Lélek ajándékáért. Névtelen prédikátor írta, akinek tollából könnyedén folyt a vers. Úgy vélték korábban, hogy Batizi András a szerző, mások szerint meg Skaricza Máté. Adat egyikre sincs, mindez merő találgatás.

Manapság sok gyülekezetben csak a negyedik verset éneklik prédikáció előtt a rövid ének egésze helyett. Kései szokás, semmi köze a reformáció korához, hogy közének és kezdőének nem lehet több, csak egyetlen vers. Többek között ezzel a rendtartásban is megtalálható  ajánlással szoktatta le 19–20. századi elhanyatlott egyházunk a lelkes és kiadós éneklésről gyülekezeteinket. Az ének minden bizonnyal már a reformáció első évtizedeiben elterjedt, mert Huszár Gál – talán az akkori szokásos használat szerint – 1560-ban a prédikáció utáni könyörgések sorába iktatta. Kérdéses, hogy az 1948-as irányzatot kell-e képviselnünk továbbra is, mert a világháború után a mindenáron ütemekbe foglalás és (át)ritmizálás volt szokásban. Ez a régi dallamok nagyobb részénél tüzetes és ismételt átvizsgálást, valamint alapos megfontolást és helyreállítást igényel.

Hamar kialakulhatott a megmagyarosodott változat. Huszár Gál közölte Luther énekének (Nun bitten wir den Heiligen Geist) a 12. századból eredő dallamát is, ez 1524-ben jelent meg. Ám Huszár Gálé nem a ma ismert változat, a 234. számú énekünktől is eltér. Nem egyezik az 1744-ben megjelent dallammal sem. Ha nem fogyatkoznának tovább éneklő gyülekezeteink és hozzáértő kántoraink, több énekünkhöz illene egynél több dallamot adnunk. Itt is jobb volna ütemezés nélkül közölnünk a kijavított kolozsvári dallamot, és szintén hozzáadhatnánk a Huszár Gál-félét, amelynek a ritmusát néhány helyen alkalmaznunk kellene az énekvershez. Minden ilyen vállalkozás felelős és hosszadalmas kutatás és eszmecsere árán oldható meg.

Van énekünknek hosszabb, hat- és hétstrófás változata is a 16. századból. Jobb ezeknél Huszár Gálé. A teljes éneket egészen 1806-ig változtatás nélkül örökítették tovább énekeskönyveink, első volt az Atyához intézett fohászkodások között. Az ének mai besorolása azonban bizonytalan. Akad a mai szövegében apró, de szükségtelen változtatás is. Eredetileg „a te Fiadnak” mondtunk dicséretet. Nem volt semmi szükség a „te szent Fiadnak” változtatásra, túl gyakori a szent szó vallásos szövegekben. Kár volt az eredeti „örök országot” módosítani „örök országod”-ra, az eredeti hibátlanul rímel.

Fekete Csaba