Luther Márton zsoltárparafrázisai közül kétségkívül a legismertebb az Ein fest Burg ist unser Gott (Erős vár a mi Istenünk, RÉ 390) kezdetű. Bár a korabeli énekeskönyvi feliratok tanúsága szerint Luther ezt az éneket kezdettől fogva a 46. zsoltár parafrázisának szánta, mégsem tekinthetjük ezt hagyományos értelemben vett zsoltárfeldolgozásnak. A szöveg elemzői szerint ebben az énekben más bibliai textusok tartalma, szóhasználata is kimutatható. A megjelenő textusok közül legfontosabbak a Jel 12,7–11 (Isten királysága és a gonosz közti háborúról), az Ef 6,11–20 (Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét…), a Jn 14,30 (Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma), valamint a Zsolt 18,3 (Az Úr az én kősziklám, váram és megmentőm…).

Az ének magyar fordítása már Huszár Gál első énekeskönyvében benne van (A psalmusokból isteni dicséretek XLVI. Psalmus Deus nosterrefugium et virtus címmel:

            Erős várunk nékünk az Isten,
            És fegyverünk ellenség ellen,
            Megszabadít veszedelemtől,
            Kik ránk fügnek mostan minden felöl),

és mindmáig valamennyi hazai protestáns énekeskönyv elhagyhatatlan darabja. Luther énekének népszerűségét mutatja, hogy a honi protestáns könyveken kívül több katolikus és unitárius gyűjtemény is felvette anyagába. Az első, legrégibb magyar fordítást a hagyomány Skaricza Máté nevéhez köti, és ezt a szöveget örökítették a 19. századig a református énekeskönyvek. A fordítás negyedik, utolsó verse így hangzik:

            Megáll az Istennek Igéje,
            és nem állhat senki ellene,
            az nagy Isten vagyon mi velünk,
            és szent Lelke lakozik bennünk,
            Ha testünk nekünk elvész,
            ha marhánk elvész,
            hírünk, nevünk
            feleségünk, gyermekünk,
            az mennyország meg marad nekünk.

(Énekeskönyvünkben: Az Ige kőszálként megáll…).

Nem tudni, hogy a záró vers első fele mikor szakadt le a többi versszaktól és kapcsolódott össze a ma is használt dallammal. Annyi bizonyos, hogy nyomtatásban ezt a szöveg-dallam összetételt először az 1907-es erdélyi énekeskönyv tartalmazta. A dallamot általában Luther énekének erdélyi változatából származtatják, de a népzenekutatók feltételezései szerint az új, rövidült alak a stiláris elemzések alapján a 17. században keletkezhetett, és az úgynevezett kanásztánc-dallamszármazékokhoz tartozik. Bár az anyaországban a Megáll az Istennek Igéje… kezdetű éneket csak a 1948-as énekeskönyv tartalmazta először, mára használata meggyökerezett, és több gyülekezetben a legismertebb prédikáció előtti éneknek számít.

Papp Anette

Talán kevesen tudják, hogy énekeskönyvünk 171. éneke végeredményben nem más, mint az „Erős vár a mi Istenünk…” kezdetű híres Luther-ének utolsó versszakának első fele. Annak, hogy ez így mégsem lett köztudomású, egyik oka éppen az ének közlésében keresendő, szerzőként ugyanis nem Luther Márton, hanem Skaricza Máté van megjelölve. Hogy pontosan miért így történt, hetven évvel az énekeskönyv megjelenése után már nehéz kideríteni. Még ha Skaricza Máté fordította is az éneket, szerzőnek nem őt, hanem Luthert kellett volna odaírni, ugyanúgy, ahogy Szenci Molnár Albert zsoltárfordításainál is a francia versek szerzőit közölték.

Ha egymás mellé tesszük a most vizsgált énekünk, valamint a 390. ének záró strófájának elejét, szembetűnő a hasonlóság: 

           Megáll az Istennek Igéje,
           És nem állhat senki ellene,
           A nagy Isten vagyon mivelünk,
           És Szentlelke lakozik bennünk.;

           Az Ige kőszálként megáll,
           Megszégyenül, ki bántja,
           Velünk az Úr táborba száll,
           Szentlelkét ránk bocsátja.

Kétségtelenül a „Megáll az Istennek Igéje…” kezdetű fordítás a régebbi, hiszen már az 1560-as Huszár Gál-énekeskönyvben is ezzel a szöveggel találjuk a 46. zsoltárként közölt „Erős várunk nekünk az Isten” ének utolsó versszakát. A szótagtöbbletnek az a magyarázata, hogy az eredeti dallamhajlításokat (melizmákat) nem vették figyelembe, hanem külön szótag került rájuk – erről könnyen meggyőződhetünk, ha a 390. ének dallamára hajlítások nélkül ráénekeljük a másik szöveget.

Joggal kérdezhetnénk, miért kellett a meglévő szövegre új dallamot írni, miért nem volt jó a régi. Ám ha jobban megvizsgáljuk, észrevehetjük, hogy nemcsak a szövegek, hanem a dallamok is hasonlítanak egymásra. Akik tudnak szolmizálni, mindkét dallam esetében a felső dóról indulnak, és szóra érkeznek, a következő sornál pedig felső dóról alsó dóra, majd még egyszer ugyanígy a következő két sorban. Úgy látszik, az ének használata során történt olyasféle átalakulás, mint a népdalok esetében, nevezetesen a hallás után emlékezetből visszaidézett dallam nem pontosan ugyanaz maradt, mint korábban volt.

Nincs tudomásunk arról, mi történt a dallam második felével. Ám az ének így, torzóként fennmaradva is fenségesen hirdeti a lánglelkű reformátor látását, Isten Igéjének diadalát. Sok gyülekezet szívesen énekli igehirdetés előtti énekként – ahogyan énekeskönyvünk is javasolja –, nemcsak a reformáció ünnepe körül, hanem minden időben, és szinte úgy érezzük, mintha az ének eleve magyarul íródott volna.

Vizi István