Bizonyára többekben megfogalmazódott már a kérdés: vajon mit keres az esti énekek között énekeskönyvünk legutolsó dicsérete? Szövege alapján az igehirdetés előtti énekek között lenne a helye, vagy esetleg „A teremtő Atya Istenről” szóló fejezetben. Csomasz Tóth Kálmán szerint „azért került énekeskönyvünk legvégére, hogy figyelmeztessen: az Isten dicsőségét szolgáló ének annyit ér és annyi lelki hasznot nyújt, amennyire Isten igéje szólal meg vagy visszhangzik benne”. Van, aki úgy vélte, hogy a gyermek Sámuel látomása (1Sám 3,10) éjszaka volt, és talán azért talált helyet az esti énekek között.

Eláruljuk itt a valódi magyarázatot, amely egyszerű, egyszersmind meglepő. 1948 márciusában, amikor énekeskönyvünk anyaga és annak sorrendje véglegesült, Áprily Lajos még nem készült el az aránylag későn kapott feladattal. Így amikor a fordítás az utolsó utáni pillanatban megszületett, már csak az utolsó helyre kerülhetett. Ez az utolsó hely azonban kiemelte az egyébként is kitűnő szöveget, és az 512. dicséretet – méltán – igen gyakran és szívesen énekeljük.

Énekeskönyvünk hat dicsérete származik a francia reformátusok énekeskönyvéből – ezek közé tartozik az 512-es is. Szövegét a Moliére-rel és Racine-nal egy sorban emlegetett, 17. századi nagy francia drámaíró és költő, Pierre Corneille írta. A dallam a szöveggel azonos korban, de német földön született, amelyre O Gott, du frommer Gott címmel Brahms korálfeldolgozást, Bach pedig nagyszabású orgonapartitát (variációsorozatot) készített. A német eredetű dallam a francia reformátusoknál némileg átalakulva a mai napig használatos. Corneille szövegével már nem éneklik, de a kezdősor (Parle, parle, Seigneur, ton serviteur écoute) másik dallammal igehirdetési fohászkodásként szerepel a mai francia énekeskönyvben.

Corneille verse Áprily fordításában az Istennel személyes kapcsolatban élő, benne bízó hívő lélek személyes vallomása, imádsága (1–2. vsz.). Ez a személyes hit azonban nem ragad bele önmagába, hanem képes kitekinteni. Jól látja a földhöz tapadt emberi gondolkodás határait (3. vsz.), dicséri Istent a teremtett világ végtelenségéért (4. vsz.), és képes a záróversben a személyes gondoktól egészen az isteni végtelenség mennyei távlatáig emelni tekintetét.

Az 512. dicséret tehát énekeskönyvünk legfrissebb éneke, amely – bármennyire népszerű is – nem a gyülekezetek kívánsága, hanem Csomasz Tóth Kálmán bölcs választása és Áprily Lajos kitűnő fordítása révén vált közös kincsünkké.

Bódiss Tamás