Mi Atyánk… 

RÉ 484

 Mi Atyánk, ó, kegyes Isten, 
Ki vagy a magas mennyekben...

- énekeljük a 484. énekünkben a jól ismert imádságot. Végigolvasva a három versszakot, magát az Úr Jézustól tanult imádságot látjuk versbe szedve, ahogyan azt elénk adja Máté evangéliuma (Mt 6,9–13). Talán furcsa, hogy ennyire közismert fohászt foglaljunk ének­be, és ne csak a szokott módon: prózában, szavalókórus módjára ismételgessük. Pedig ez volt a gyakorlat, mert a liturgia részeként századokon át énekelték, recitálták a Miatyánkot, és természetesen a reformáció sem dobta ki az énekei közül. Luther a Vater unser im Himmelreich kezdetű énekében mondataira szedi az ima szövegét, és mindegyik kérést egy-egy hatsoros versszakká bővíti. Ez az eredeti változat magyar fordításban megtalálható az evangélikus énekeskönyvben, átdolgozott formában pedig a miénkben is Mennybéli felséges Isten kezdettel (RÉ 483) Amíg itt keresni kell a hosszú énekben a csupa nagybetűkkel szedett alapimádságot, addig 484. énekünk nem magyarázza, hanem egyszerűen imádkozza a Miatyánkot. A két ének egyúttal a reformáció lutheri és kálvini örökségét is hozza, ugyanis a rövid Miatyánk a genfi zsoltárokkal együtt jelent meg az oppenheimi zsoltárfüggelékben, Szenci Molnár Al­bert fordításában.  Figyeljük meg, hogy a három versszak milyen jól visszaadja a Jézustól tanult imádság tagolását! A „te”-kérések – Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod – kerültek az első versszakba.

  A második versszak tartalmazza a „mi”-kéréseket, ahol a mi mindennapi kenyerünkről, a mi bűneinkről, a mi kísértéseinkről van szó. Végül a harmadik versszak doxológia, azaz Isten magasztalása, dicsőítése, az előtte való hódolat kifejezése, amely kicsit kibővíti az egyébként rövidebb záró egységet. Énekeskönyvünkben nemcsak egymás mellé kerültek a Mi Atyánk énekek (a Heidelbergi Káté rendjének megfelelően), ha­nem a dallamuk is azonos.

  Az 1948-as énekeskönyv szerkesztői azért javasolhatták itt is a wittenbergi dallamot, mert mindkét szövegváltozat ugyanarra a versformára készült: hatsoros, egyenként nyolc szótagú versszakokból áll. Ha ragaszkodtunk volna az eredeti dallamjelzéshez, a 117. genfi zsoltárhoz (amit nemigen szoktunk énekelni), akkor ez az ének nagy valószínűséggel egyáltalán nem került volna át a gyülekezeti gyakorlatba. Így viszont többször elő tudjuk venni, és a verses, énekelt imádság abban is segít, hogy a gépiessé vált, monoton szövegmondás szívünkben és ajkunkon egyaránt újrafogalmazva végre igazán imádsággá válhasson.

 Vizi István

Hasonló anyagaink