A középkor virágzó latin himnuszköltészetének tipikus példája ez az ének. Eredeti kezdősora: Jesu dulcis memoria, szerzője – a hagyomány szerint – a Pierre Abélard-ral szenvedélyes hitvitákat folytató Clairvaux-i Bernát (1090–1153). A középkori himnusz magyar fordítása először az 1651-es, latin–magyar Cantus Catholiciben jelent meg (Szent Bernard Szíve öröme tapsolása Jézus Szent Nevéről). A szerző 16-16-17 strófánként három részre osztja összesen negyvenkilenc versszakos jambikus énekét.

 E himnuszköltészet jellemzője a misztikus vallási rajongás, témája leggyakrabban Jézus és anyja, Mária. Ezen az éneken is viharként söpör végig az ujjongó, eksztatikus érzések forgataga. Bizony, furcsán hangoznának manapság e szavak:
            Ó, boldogságos gyulladás,
            Ó, buzgóságos forradás,
            Ó, csendes, édes nyugovás,
            A Jézussal nyájaskodás

avagy:
            Gerjedezéssel keressük,
            És keresvén gerjedezzünk.

 A mai énekeskönyvek közül a katolikusban és az evangélikusban is helyet kap öt, illetve hat versszakkal. Előbbi Sík Sándor fordításából, utóbbi pedig Babits Mihálynak az Amor Sanctus című latin–magyar (bilingvis) himnusz gyűjteménybeli átköltéséből közöl válogatott verseket. A református énekeskönyv a Cantus Catholiciből választja ki a véleménye szerinti legszebb nyolc strófát. Bár a kihagyottak között akadhat még pótlólag ajánlható, például:
            Uram Jézus, maradj nálunk, 
            Légy lelkünkben fényes napunk,
            Oszlatván homályosságunk: 
            Vigasztalj, ó vigasságunk!

Draskóczy László