Simeon éneke 

RÉ 447

 Lukács evangéliuma első és második fejezetében két-két éneket találunk: Mária énekét (latin kezdőszava után: Magnificat, Lk 1,46–55), Zakariás énekét (Benedictus, Lk 1,68–79), az angyalok énekét (Gloria, Lk 2,14) és Simeon énekét (Nunc dimittis, Lk 2,29–32).

  Ez énekeket a keresztyének az első századoktól kezdve énekelték valamilyen formában, majd rímes versekbe szedve helyet kaptak a reformáció utáni énekeskönyvekben is. 447. énekünk ahhoz az eseményhez kapcsolódik, amikor a gyermek Jézust elvitték szülei Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak. Ekkor Jézus negyvennapos volt: nyolcadik napon körülmetélték, ehhez jött még Mária tisztulási ideje (harminchárom nap). Karácsony után a nyolcadik nap újév ünnepére esik, a negyvenedik pedig február 2-re – eredetileg ez nem gyertyaszentelő ünnep volt, hanem Mária tisztulásának, Jézus bemutatásának az ünnepe. Ott a templomban Simeon örömmel vette karjára a gyermek Jézust, mert arra kapott ígéretet, hogy addig nem lát halált, míg az Úr Krisztusát meg nem látja. A szívéből feltörő imádságból lett ez az ének:
            Uram, bocsássad el
            Szolgádat békével 
            Szent ígéreted szerint...

Kálvin a reformáció során a bibliai énekek énekelhetővé tételében látta az éneklés megújítását: szedjük a szentírási szövegeket versbe, és lássuk el dallamokkal.

 A Bibliában a legtöbb ének a Zsoltárok könyvében található, ezeket a kálvini reformáció mind átvette; az így szerkesztett énekgyűjteményt ma is genfi zsoltároskönyv néven ismerjük. A zsoltároskönyv függelékeként még néhány olyan éneket is beillesztettek, amely nem a Zsoltárok könyvéből való: ilyen a Simeon éneke is. Ezért látjuk a 447. ének végén, hogy a szöveg szerzője a genfi zsoltárok énekköltőjével azonos: Marot Kelemen (eredeti nevén Clément Marot, 1496-1544), magyar nyelvre pedig a genfi zsoltárokkal együtt Szenci Molnár Albert fordította 1606-ban. Az ének érdekessége, hogy az 1539-es, Strasbourgban megjelent (még korántsem teljes) gyűjteményben még másik dallama volt – ez a korábbi dallam most énekeskönyvünk 478. énekénél található. Az 1562-es (teljes) kiadásban már a most használatos dallammal jelent meg.

  Kálvin ezt az éneket javasolta az úrvacsora végére, mert a mi szemünk is Krisztust látta meg a szent jegyekben. Az ének azáltal, hogy megtalálta funkcióját és helyét az istentisztelet liturgiájában, megmenekült az enyészettől. Természetesen más alkalommal is énekelhető, nem csak úrvacsoraosztásnál (lelkipásztor temetésén is énekeltük már). Leginkább azoknak a halál előtt álló embereknek szolgálhat bátorításul, akiknek volt már élő találkozásuk az Idvezítő Krisztussal.

Vizi István

 

A Lukács evangéliumában található három újszövetségi kantikumot (Zakariás éneke Lk 1,67–79, Mária éneke Lk 1,46–55 és Simeon éneke Lk 2,29–32) különös tisztelet övezte, s mindhárom ének szerepelt már az ókeresztyén korban a mindennapi imádságok között. A zsolozsma-imádság a reformáció egyházaitól sem volt idegen, de a napi hét imaalkalomból többnyire csak kettőt, egy reggeli és egy esti istentisztelet tartottak meg. A honi reformált egyházak a 16. századtól kezdve magyar nyelven végezték a zsoltáros istentiszteleteket, melyeknek anyagát az úgynevezett graduálkönyvek őrizték meg. Ezek többségében szerepelnek a kantikumok éneklésre szánt bibliai szövegei. A 16. században az eredeti szöveg mellett verses parafrázisok is készültek az újszövetségi kantikumokhoz, de a reformátorok közül mind Luther, mind Kálvin csak egy kantikumból készített parafrázist: ugyan más-más indíttatásból, de mindketten Simeon énekéből formáltak verses éneket.  Luther Mit Fried und Freud ich fahr dahin kezdetű korálja először 1524 végén Johann Walther iskolai használatra szánt kórusgyűjte­mé­nyé­ben jelent meg.

 A korál liturgikus helyét először Mária tisztulásának emléknapjára (február 2.) osztotta Luther (1529), majd 1542-ben a temetési énekek közé is felvette. Luther verses parafrázisának magyar fordítása a 18. század óta szerepel a honi evangélikus gyűjteményekben (Elmégyek örömmel, s vígan – ma: Már megyek békén, örömmel).  Kálvin parafrázisa (Maintenant, Seigneur Dieu) a majdani teljes genfi zsoltároskönyv első kezdeményében, az 1539-es strasbourgi énekeskönyvben jelent meg. Ebben a gyűjteményben a parafrázishoz az énekeskönyvünk 478. dicséretének dallama társult, s lényegében ezt a szöveg-dallam kombinációt találjuk az első jelentősebb Genfben kiadott gyűjteményben (1542) is. Idővel Kálvin saját, Strasbourgban készített parafrázisait visszavonta, és a versek újraformálására illetve a megkezdett munka folytatására Clement Ma­rot-t kérte fel. Ő 1543-ban készítette el Simeon énekének azt a változatát (Or laisses, createur, en paix ton serviteur), ami a zsoltároskönyv végső összeállításában is szerepel. A strasbourgi dallamot is 1562-ben váltja az a darab, amellyel a dicséretet ma is használjuk (RÉ 447). 

 Kálvin Simeon énekének állandó liturgikus helyet szánt: az úrvacsoraosztás végén énekeltette a parafrázist. (Ezt a kálvini hagyományt ma helyesen több hazai gyülekezet is tartja!) A tétel magyar fordítását Szenci Molnár Albertnek köszönhetjük, s az úrvacsora utáni záróéneknek szánt dicséret mindmáig református énekeskönyvünk szerves része, kedvelt darabja.

Papp Anette

 

Hasonló anyagaink