A tízstrófás ének szerzőjét nem ismerjük, de református gyülekezeteink már a 16. században használták. Később az evangélikusok is átvették.

 „A katekizmus után való isteni dicséret, melyet a gyermekek énekelnek” – szól a címirat. Tartalmazza a tanulók kívánt viselkedésének zsinórmértékét. A régi szöveget énekeskönyvünk két helyen megváltoztatta, ám lehet, hogy az eredeti kifejezések megfelelőbbek voltak (3. vsz.: Tanúságinkban vezérelj bennünket, 5. vsz.: Őrizz meg minket fajtalan erkölcstől). Kimaradt az eredeti nyolcadik versszak.

 Személyesen fogalmazott, de együttesen elmondott imádság. Könyörgünk hozzád, Istenünk, hogy légy tanítónk, hiszen csak te lehetsz az ember egyetlen oktatója. Világosítsd meg elménket, készíts fel hitünk megvallására és a szorgalmas tanulásra. Őrizz meg a fajtalanságtól, a tisztátalan beszédtől, a részegségtől (ma mondhatnánk: drogtól), hogy felnővén éljünk csak a te dicsőségedre, szolgálván embertársainkat, hazánkat.

 A Kr. e. 600 körül élt leszboszi költőnő, Szapphó kedvenc metruma volt az eredetileg öt trocheusból álló, tíz szótagos szapphói sor (tá-ti, 5x). A négysoros szapphói versszak 1–3. sora ilyen szapphói sor, a negyedik pedig egy rövidebb adoniszi sor (tá-ti-ti/tá-tá). A szapphói metrum már a görög–latin költészetben átváltozott: a 2–3. trocheus helyére spondeus (tá-tá), illetve ciklikus daktilus (tá-ti-ti) került, ami által a sor tizenegy szótagossá bővült, sormetszettel az 5. szótag után. Az átalakult szapphói szak idején keletkezett a Benedek-rendi Paulus Diaconus (730–799) éneke, az Ut queant laxis Resonare fibris kezdetű Szent János himnusz. Diaconus himnuszának dallama olyan felépítésű, hogy dallamsorai, illetve félsorai a hangsor mindig eggyel magasabb fokán kezdődnek: Ut, Re, Mi, Fa, Sol, La. Arezzoi Guido Benedek-rendi szerzetes (992–1050) volt az, aki e sorkezdő szótagok kiemelésével bevezette a szolmizációs kottaolvasást.

A nyugat-európai költészet az időmértéket később hangsúlyossá alakította, a metrikus formát felváltotta annak ritmikus alakja, s végül a szapphói sor hangsúlyos ritmizálássá változott (tá-ti-ti/tá-tá//ti-ti-ti-ti/tá-tá). Így lett a Diaconus-féle ezeréves melódiának későbbi variánsa a ma is énekelt (RÉ 209) 16. századi ritmikus dallam, noha ennek sorkezdő (félsorkezdő) hangjai (Ut, Re, Fa, La, Sol, Re) már nem adják ki a teljes hangsort. A két dallam közötti rokonság azonban vitathatatlan.

Draskóczy László