426. dicséretünk szövegírója, Henry Francis Lyte a 18. század végén született. Először orvosnak tanult, majd a teológia felé fordult érdeklődése. Már anglikán lelkészként, második szolgálati helyén sorsfordító élmény érte egyik paptársa halálos ágya mellett. Megrendítő volt számára, ahogy a hívő testvér boldog lélekkel, békességgel búcsúzott az élettől. Később így írt erről: „Ez teljesen megváltoztatta látásomat. Mindent más szemmel kezdtem látni, mint előtte. Elkezdtem komolyan tanulmányozni a Bibliát, és úgy prédikáltam, ahogyan azelőtt soha.”  Lyte számos költeménye vált énekké, amelyek közül vitathatatlanul az előbbi esemény hatására keletkezett a Abide withme (Maradj velem RÉ 511), valamint a néhány évvel későbbi Jesus, I my cross have taken (Már keresztem vállra vettem) vált világszerte ismertté. Mindkettő magyar fordítását Áprily Lajos készítette énekeskönyvünk részére.

  A 426. dicséret szövege nem az általunk ismert dallamhoz társul a külföldi énekgyűjteményekben. A miénket Csomasz Tóth Kálmán alkalmazta Lyte szövegére, illetve annak magyar fordítására. Mivel a dallam eredeti formájában három sorból álló, A-B-A szerkezetű, az első sor megismétlésével, valamint egyes sorok szótagszámához igazítással lehetett a szövegre alkalmazni. Így alakult ki az A-A-B-A sorszerkezet. A sok sorismétlés egyfelől viszonylagos egyhangúságot okoz, hiszen a háromszor ismétlődő sor négy versszakban összesen tizenkétszer hangzik el (ugyanez figyelhető meg a 421. dicséretnél is), az ismétlődés előnye viszont, hogy kétségtelenül könnyű megtanulni a dicséretet. Az angol egyházi énekek dallamait külön névvel jelölik a könnyebb azonosíthatóság érdekében. A mi dallamunk az Arfon nevet kapta, amely eredetileg hatstrófás walesi világi ének volt, és 1784-ben jelent meg először nyomtatásban egy walesi bárdokról szóló kötetben.

  Egy évszázaddal később a dallam Franciaországban is felbukkant, ahol „Joseph est bien Marie” szöveggel karácsonyi énekké vált, majd a következő lépésben – a 19–20. század fordulóján, ismét angol területen – nagyterces, dúr dallammá változott.  Bármennyire népszerű is a 426. dicséret, nem a gyülekezetek kívánságára, hanem Csomasz Tóth Kálmán bölcs választása alapján került be az énekeskönyvbe, és később vált népszerűvé. Úgy vélem, most is nagy szükség lenne arra, hogy az európai és a világkeresztyénség énekei között megtaláljuk azokat az értékeket, amelyek magyarra fordítva tovább gazdagíthatják új énekeskönyvünket, az istentiszteletek és egyházi éneklésünk repertoárját.

Bódiss Tamás