Ez az ének olyan szorosan összekapcsolódik a reformáció elindítójával, Luther Mártonnal (1483–1546) és magával a reformációval, hogy evangélikus testvéreink az ének kezdősorával köszönnek egymásnak, és sok templomuk kapuja fölött ez a felirat fogadja az oda belépőket.

 Az a gondolat, hogy Isten erős várként biztosít számunkra oltalmat, menedéket, nem Luthernél jelenik meg először. Ő maga is a 46. zsoltárból vette, ahol refrénszerűen ismétlődik a zsoltár alapgondolata: „A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk.” (Zsolt 46,8 illetve 46,12)

 Luther nem csupán versbe foglalja a 46. zsoltárt, hanem továbbgondolja, parafrázist készít belőle. Isten a mi erős várunk, oltalmunk, mert ki vagyunk téve az ördög támadásainak, és ravasz cseleivel, hatalmas seregével szemben esélyünk sem lenne az életben maradásra, nemhogy győzelemre. De mi, akik az Újszövetség felől olvassuk a zsoltárokat, tudjuk, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia vezeti diadalra egyébként vesztes, kudarcra ítélt küzdelmünket. Ezért nem is szabad az éneket csupán az első versszakkal énekeltetni, mert a záró gondolat nem szólhat az „ős ellenség” haderejéről a Krisztus győzelme nélkül!

 Az ének eredeti lutheri formájához képest történtek rajta változtatások, módosítások. A ritmust kisimították, a hangokat ütemekbe szedték, a szöveg más nyelvre fordításakor sokszor figyelmen kívül hagyták az eredeti szótagszámot, és újabb szótagokat illesztettek a hajlítással énekelt dallamhangokra. Így lett már az első magyar fordításban kilenc szótagos kezdősor a nyolc szótagos helyett: „Erős várunk nékünk az Isten…” Ezt a változatot találjuk az 1560-as (Huszár Gál) énekeskönyvben a zsoltárok között (XLVI. Psalmus), ahol a 4. strófa első felénél egy az egyben ráismerünk a 171. énekünk szövegére: „Megáll az Istennek igéje…” Az 1948-as énekeskönyvünk szerkesztői a 171. ének alatt nem a tényleges szerzőt, Luthert jelölték meg, hanem a magyar változat szövegszerzőjét, Skaricza Mátét, lényegében az ének fordítóját. Az önállóvá lett ének dallamvonalában is őrzi az „Erős vár a mi Istenünk” ismert fordulatait.

 Az ének sok zeneszerzőt megihletett, a példák sokaságából most egyet szeretnék kiemelni: Mendelssohn V. (Reformáció) szimfóniáját, amelyet a huszonegy éves szerző az Ágostai Hitvallás kiadásának háromszázadik évfordulójára írt 1830-ban. Milyen más dallam csendülhetne fel benne, amely ennyire konkrét és mindenki számára felfogható módon utalna a reformációra, mint a Krisztus diadalát jelző „Erős vár a mi Istenünk…” ének? Csatlakozzunk mi is azokhoz, akik sok bátorságot és vigasztalást merítettek már Luther énekéből!

Vizi István