Legismertebb pünkösdi énekünk nem csak ünnepi fohászkodás. Konfirmációs istentiszteleten, tanévnyitón vagy igehirdetésre készülve is gyakran száll Istenhez a pünkösdi csoda ismételt megtapasztalásáért szóló könyörgés.

Énekünk szövege a reformációnál is régebbi, hiszen őse, a latin Veni Sancte kezdetű, pünkösd vigíliáján énekelt antifóna már a 10–11. századból ismert. Német területen a 14. századtól anyanyelven énekelték, Luther is így találkozhatott vele. A német szövegen alig változtatva korabeli stílusú, saját invenciójú dallamot alkotott hozzá, valamint kibővítette még két versszakkal – így lett gyülekezeti énekké 1524 pünkösdjén.

A magyar reformáció ismerte és magyar szöveggel énekelte a középkori antifónát, amint erről graduáljaink tanúskodnak. Huszár Gálnál ezt a szöveget találjuk: „Jövel, Szentlélek Úr Isten, látogasd meg a te híveidet és ő bennük szeretetednek tüzét gerjeszd fel, ki az egy igaz hitnek tökéletes vallására különböző nyelveken szóló népeket intesz. Dicséret tenéked, áldott Isten.”

Úgy látszik, a reformáció századában megelégedtünk a magyar szövegű középkori dallammal, mert a Luther nyomán kibővült, háromstrófás ének először az 1635-ös Eperjesi Graduálban bukkan fel, de már akkor csaknem a maival egyező dallam- és szövegalakban. A dicséret szövege a német eredeti fordítása, a dallam azonban teljesen önálló, magyar alkotás, amely aztán ebben a formában nyert állandó helyet mindkét protestáns egyház énekeskönyvében.

Nem mindent elsöprő, győzelmes ünnepi himnusz, inkább a keresztyén közösség kitartó fohászkodása ez a dicséret, amelyhez jól illik a lírai, moll dallam. Különös módon ellenpontozza ezt a versszakokat záró „halleluja”-kiáltás, amely a húsvéti és pünkösdi öröm kifejeződése.

Gondoljuk át végül, mit is tartalmaz ez a már oly sokszor ajkunkra vett szöveg!

„Töltsd be szíveinket épen” – az első versben azért könyörgünk, hogy a szeretet Lelke teljesen (épen), mindent megújítóan töltsön be, és egy közös hitvallással forrassza egybe a különböző nyelvű, Istentől megszólított népeket. A 2. versben az igazság és a világosság Lelkéhez fohászkodunk, amikor azt kérjük, hogy vezessen el minket a Jézus ígérete szerinti (Jn 16,13) teljes igazságra. Így, egyedül Krisztusba helyezve hitünk fundamentumát, vallhatjuk Istent Atyánknak (Róm 8,15). A befejező versben a Vigasztaló Lélekhez szólunk oltalomért és lelki erőért könyörögve, hogy e földi pályát kitartóan megfutva egykor a mennyei boldogságba érkezhessünk majd.

Bódiss Tamás