Jézus mennybemenetelének ünnepéhez (áldozócsütörtökhöz) mindössze négy ének kapcsolódik énekeskönyvünkben (RÉ 358–361), ebből három egy-egy zsoltár dallamára énekelendő, és csupán egy olyan ének van közöttük, amelyik saját dallammal együtt szerepel. A mennybemeneteli ünnep fényét mindenképpen csökkenti, hogy nem vasárnapra, hanem hétköznapra esik, és már a konfirmáció eseménye sem kapcsolódik hozzá úgy, mint régen. Sokak számára annyira elsikkad ez a nap, hogy tudomást sem vesznek róla, a világi naptárak nem is jegyzik. Énekeskönyvünkben az ünnepi fohászkodások között (RÉ 181–191) semmit nem találunk a mennybemenetel ünnepére. Ám mivel az Apostoli Hitvallás utal rá, a Heidelbergi Káté is foglalkozik vele (18. Úrnap, 46–49. kérdés–felelet), és jó lenne, ha számunkra is jelentősége lenne.

A 358. ének mindjárt az első versszakban elmondja Krisztus mennybemenetelének hasznát: elment, hogy helyet készítsen nekünk, amint ígérte. Mennyei Atyjához ment, akit váltsághalálával kiengesztelt, hogy így nekünk közbenjárónk legyen az Atyánál. Végül minket is bevisz az örök életre, mert megnyitotta az odavezető utat. Ennél rövidebben, tömörebben el sem lehetne mondani a lényeget költői formába öltöztetve! Ezután következik öt versszakon keresztül a könyörgés a mennybe ment Krisztushoz, aki tudtunkra adta, hogy csakis őáltala járulhatunk az Atyához. Majd egy versszak a keresztyén híveket szólítja meg, buzdítva őket hálaadásra, dicséretmondásra, végül a záró strófa doxológia, azaz a Szentháromság Isten dicsőítése – ez hosszú évszázadokon át szervesen hozzátartozott az énekekhez.

Maga az ének nyolc versszakos formájával a középkori himnuszokra emlékeztet, azzal az eltéréssel, hogy a négysoros strófák utolsó sora nem nyolc, hanem csak hat szótagos. A hármas lüktetésű dallam ugyanazt a Volta-ritmust reprezentálja, mint a Felvirradt áldott szép napunk… kezdetű húsvéti énekünk (RÉ 356), ezáltal mintegy összekapcsolja énekeskönyvünk Jézus feltámadását és mennybemenetelét. Még erősebb kapcsolatot jelent a 374. énekünkkel (A pünkösdnek jeles napján), hogy nemcsak a ritmus, hanem az egész dallam is azonos. Mintha a 358. ének 4. versszakának kérésére – „Adjad Szentlelkedet minekünk” – válaszolna a 374. énekünk 2. sora: „Szentlélek Isten küldeték”.

Jó lenne, ha nemcsak a karácsonyt, Jézus mennyből földre szállásának ünnepét tudnánk énekléssel ünnepelni, hanem azt az eseményt is, amikor ennek a fordítottja történt: Krisztus a földről „a mennybe felméne”. Ne felejtsük: ez is értünk történt, amint az énekből világosan és egyértelműen látszik.

Vizi István