A dicséret szövege a Vexilla regis prodeunt kezdetű, Krisztus keresztjének tiszteletére szerzett latin himnusz válogatott verseiből áll. Az eredeti szöveg szerzője Venantius Fortunatus (536–610), aki életének jelentős részét I. Klotár frank király feleségének, Radegund királynénak környezetében töltötte. Amikor Thüringiai Radegund Poitiers közelében Krisztus keresztjének tiszteletére kolostort alapított, akkor Krisztus keresztjének egy darabját kérte II. Justinustól. Az érkező ereklyét 569. november 19-én ünnepélyes zarándokmenet kísérte Poitiers-be. Erre az alkalomra írta Fortunatus a Vexilla regis kezdetű, ambroziánus verselésű himnuszát. Fortunatus himnuszának eredeti szövegén a legjelentősebb változtatás VIII. Orbán pápa idejében történt, amelynek eredményeképpen két strófáját kihagyták, illetve az eredeti szövegen igazítottak, valamint a versek számát megtoldották kettővel, így az nyolcról tízre bővült.

A Vexilla regis prodeunt himnusz a középkorban nemcsak a húsvétot megelőző két hétnek, a tempus passionisnak, azaz a szenvedés időszakának a vesperáshimnusza volt, hanem az év folyamán még két alkalommal, a szent kereszt feltalálásának (Inventio S. Crucis, május 3.) és felmagasztalásának (Exaltatio S. Crucis, szeptember 15.) ünnepén is énekelték, valamint nagypénteki körmeneti énekként is használták. Viszonylag hamar készült hozzá magyar nyelvű fordítás, amit a Döbrentei- és az Apor-kódex is dokumentál. A magyar protestánsok a szenvedés időszakának himnuszaként énekelték, erről tanúskodnak graduálforrásaink, ahol Örvendezzünk keresztyének vagy Keresztyének örvendezzünk kezdettel szerepel a magyar középkori himnuszdallamhoz illesztett kilenc versszakos formája. Mai énekeskönyvünkben a középkori tíz versszakból csak az 1–2., 4., 8. és 10. versek kaptak helyet.

Az énekeskönyvünkben szereplő dallam először 1948-ban jelent meg, valószínűleg Csomasz Tóth Kálmán saját alakításának tekinthető és egy gregorián himnusz egyszerűsítésével keletkezett. Kiindulásul a Vexilla regis szöveghez nem a középkori magyar himnuszdallamot, hanem a Nyugat-Európában elterjedt változatot vette a szerkesztő. Ugyan ez a dallam sem ismeretlen a magyar középkori forrásokban, csakhogy az egy Szent János-himnuszhoz, az Ut queant laxis szöveghez társul.

Mivel Fortunatus költeménye a szenvedés időszakának az egyik legfontosabb és legszebb szövege, talán érdemes lenne a kihagyott versekből még néhányat válogatni, és az is megfontolandó, hogy a magyar 16. századi hagyományban továbbörökített dallamot milyen formában lehetne ismét használatba venni.

Papp Anette