Úgy szoktunk tekinteni erre a nagyheti dicséretre, mint a római katolikus és a református egyház egyik közösen énekelhető énekére, minthogy a dallama és kezdősora is megegyezik. Amint azonban elkezdjük együtt énekelni katolikus testvéreinkkel, hamarosan kiderül, hogy több az eltérés, mint az egyezés. Vajon miért? A kérdés tisztázásához vissza kell mennünk a kezdetekig.

Az ének középkori eredetű, sokáig Clairvaux-i Bernát (1090–1153) művének tartották. Szerzője mai tudásunk szerint Leuveni Arnulf (1200 k. – 1250 k.) ciszterci szerzetes, akinek latin nyelvű versciklusa a kereszten szenvedő Krisztust szólítja meg oly módon, hogy a sorozat mindegyik darabját Krisztus más-más testrészéhez címzi: lábához, térdéhez, oldalához, kezéhez, melléhez, szívéhez és fejéhez (arcához). A kereszt alatt álló szemlélő egyre feljebb emeli tekintetét, egyre többet lát és ért meg Krisztusból. Salve mundi salutare – így kezdődik az ének, és a salve (üdvözlégy) köszöntés sorra megjelenik a testrészek megszólításában is. A katolikus énekfordításban az ének második sora hozza ezt a köszöntést:
            Jézus, világ Megváltója,
            Üdvözlégy, élet adója

– míg a református változatban eltűnik, mert a második sor szövegét az Üdvösségem megadója kifejezésre módosítja.

Látnunk kell, hogy a reformáció egyházai, miközben átvették a középkori egyház használható énekeit, egyrészt anyanyelvre fordították azokat, másrészt alakítottak is rajtuk ott, ahol azt a tanításbeli, látásmódbeli különbség megkívánta. Így német nyelvre is lefordították (Sei gegrüsset Jesu gütig), a magyar protestáns énekeskönyvek ezt a változatot tartották szem előtt, míg a katolikusok a latin eredetiből készítették fordításukat. A nagy eltérés a katolikus és protestáns változat között tehát nem csupán szóhasználatból adódik, hanem a két felekezet látásmódjának különbözőségében is megmutatkozik. Itt jegyezzük meg, hogy a 341. ének (Ó, Krisztusfő, te zúzott) úgy keletkezett, hogy Paul Gerhardt német nyelvű szabad átköltést készített a középkori énekciklus utolsó darabjára (Salve caput cruentatum), ahol a szenvedő Krisztus fejét, arcát köszönti, hozzá intézi gondolatait.

Van egy félreérthető szó az énekben: „… bűnöd megengedtem.” Nyilván nem arról van szó, hogy engedélyt kapunk a bűn elkövetésére, hanem a bűn adósságának elengedését, a megbocsátást jelenti a régies „megengedni” kifejezés, úgy, ahogy a 223. énekünk nagyon szépen hozza:
            Megengedtem, menj el békével, 
            Meglásd, többé ne vétkezzél!

Az egész éneket imádságként, refrénjét a Heidelbergi Káté 1. kérdés-feleletének fényében énekeljük.

Vizi István