Református éneklésünk és szertartásaink történetében az 1806-os énekeskönyv határmezsgye, szakított örökségünkkel. Elhagyott, átszabott sok-sok értékes éneket. Volt benne azért jó is, ilyen egymás után sorakozó négy adventi énekünk, közöttük a 181-es sorszámú adventi fohászkodás, amely eredetileg öt versszakra terjed.

Írhatta-e énekünket diák? Hegymegi Kiss Áron (1788–1834) pataki diákként írta volna a Jeruzsálem elpusztítását panaszló 79. zsoltár dallamára? Tanította őt Láczai Szabó József (1764–1828), aki az énekek és az énekeskönyv megújításának elszánt harcosa volt, és aki tanítványai énekeiből is küldött Benedek Mihály (1748–1821) debreceni szerkesztőnek, néhol igazítva a sorokat. Ezért bizonytalan kissé a szerzőség. Ám a pataki professzor saját énekeit és fordításait nem fogadta el a kerületek bizottsága, így nem mondhatjuk az ő szerzésének ezt az éneket sem. Hegymegi Kiss Áron azután Szatmárban lelkészkedett. Vetésen, Kisnaményban, Botpaládon. Egyházmegyei jegyző is volt, az esperes helyettese, ugyanakkor Bereg vármegye táblabírája. Közeli faluban, Porcsalmán lelkészkedett szintén verselgető fia, ifjabb Kiss Áron (1815–1908) negyvenhét évig, akit aztán Tiszántúl püspökének választottak. Rá mostanában emlékeztünk, munkáit és életét méltató kötet is megjelent (Helikon, 2012), Baráth Béla Levente debreceni egyháztörténész szerkesztette.

Mennyei szertartásba kapcsolódik az adventi énekes, amelyben Balassa zsoltáréneke szerint Mennyei seregek, boldog, tiszta lelkek (252) tisztelik a győzedelmes Jézus Krisztust. Ezt ízleli jelenünkben az imádkozva éneklő református. A Jelenések könyvének igéi meg az őskeresztyének nyomán a kálvini bűnvallás szavaival így mondjuk el ezt ma is: „a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat… bizonyosak lévén afelől, hogy hit által részeseivé lehetünk… kegyelmednek…”. Megérkezett az emberiség történelmébe a kegyelem az által, akit vártak a hajdani próféták és atyák; elérkezik életünkbe is a testet öltés ünnepén, visszavárjuk őt az idők végén ítéletre. Nem rettegett bíróként, őreá a megváltottak nyája reménységgel tekint, akiknek nem vásári tülekedés az idén, máskor sem a várakozás négy hete, hanem csöndes készülődés a testet-öltés ünnepére. Itt, napjaink ellenséges vagy félelmetes és reménytelen világában, ahol sokan már semmit nem várnak az élettől, tőlük is hiába várnak valamit szeretteik meg az elidegenültek és a befogadásra sóvárgók. Valami más történik azok között, akiket az adventi úrvacsora jegyei elpecsételnek. Az elnyert kegyelem nyomán ők maguk is képesek megbocsátásra, felebaráti szeretetre. Ezzel az indulattal vegyük szánkra naponta adventi énekeinket, karácsonyi készületül, Jézus Krisztusnak a megalázkodása nyomán adatott nevével, amely előtt minden térd meghajol, mennyeieké és földieké!   

Fekete Csaba