Az Úr Isten az én reménységem

RÉ 275

Az ének első fele monológ: szerzője vallást tesz Istenbe vetett hitéről. Később kiderül, hogy ő a gyülekezet szószólója: „Oltalmazzad, Uram, egyházadat, szent nyájadat!” Egyéni és közösségi hang itt összesimul: én szólok – a hívek nevében. „Az Úr Isten az én reménységem”, segíts rajtunk, Uram, mert elcsüggedtünk! Ő az én „erősségem mindenféle ínségben”, hiszen sokféle nélkülözés gyötör bennünket. „Benne élek, haláltól nem félek”, miközben kísért a halálfélelem. „Semmi engem tőle el nem választ”, pedig szorongatja szívünket az aggodalom. Ő „erősít engem erőtlenségemben”, mi azonban rád nézünk, Uram, s ezért „áldja nevedet e földön szent gyülekezeted.”

Az Úr Istenbe vetett töretlen bizodalom hatja át ezt az éneket. Amikor 1718-ban Felvidékről a török pusztítás miatt elnéptelenedett Békéscsabára betelepült a szlovák nyelvű evangélikusok egy kicsiny csoportja, megérkezésükkor első istentiszteletüket még a szabad ég alatt tartották, s úgy énekelték a magukkal hozott Tranosciusból a Pán Bůh gest má sjla i (Az Úr Isten az én reménységem) kezdetű éneküket. A század végére azután a közöttük lévő bőséges gyermekáldás következtében tízezerre növekedett a gyülekezet létszáma. Ez az ének a csabaiak körében ugyanolyan szeretett lett, mint a német lutheránusoknál az Ein feste Burg (Erős vár a mi Istenünk).

A magyarországi ágostai hitvallású evangélikus (lutheránus) felekezet évszázadokon át háromnyelvű keresztyén egyház volt magyar, német és szlovák (tót) gyülekezetekkel és három énekeskönyvvel, a dunántúli énekeskönyvvel, a szarvasival és a békéscsabaival, amelynek egyik fő forrása Tranoscius szlovák nyelvű Cithara Sanctorumja (1636). Énekünket a békéscsabai énekeskönyv számára Szeberényi Lajos (1820–1875) pozsonyi magyar–tót lelkész, az evangélikus teológia tanára fordította, eredetileg „Isten, én erőm és bizodalmam” szövegkezdettel (a mai, egységes evangélikus énekeskönyvben: „Isten nékem erőm, bizodalmam”). Szeberényi csak hét-nyolcéves korában sajátította el a magyar nyelvet, de már fiatalon vonzotta a költészet: szlovák népdalokat fordított magyarra. Selmecen Petőfi Sándorral kötött benső barátságot, 1848-ban pedig Kossuth hírlapjának volt munkatársa.

Az 1718-ban betelepültek időközben gyökeret eresztettek nálunk. A második világháború utáni csehszlovák állam azonban fondorlatos propagandájával visszacsábította őket őseik szülőföldjére, s ők fájó szívvel hagyták el Békéscsabát. Ez lett a (csere)alapja a felvidéki magyarok kiutasításának.

Draskóczy László

Hasonló anyagaink