Egek nagy Királya

RÉ 266

Ahol ismerik és használják énekeskönyvünk 266. énekét, úgy tartják számon, hogy ezt az „Itt van Isten köztünk…” dallamára énekeljük. Ma már nehéz elképzelni, hogy eredetileg pont fordítva volt: Joachim Neander (1650–1680) énekének dallamára írta Gerhard Tersteegen (1697–1769) a már említett 165. énekünket, egy emberöltővel később. Minthogy az „Egek nagy Királya” éneknek nemcsak a szövegét, hanem – legjobb tudomásunk szerint – a dallamát is Neander írta, nem lett volna hiba az énekeskönyv szerkesztői részéről, ha a dallamot inkább a 266. éneknél közlik, és a 165. ének csak hivatkozna rá. Más kérdés, hogy ebben az esetben melyik énekünket használnánk gyakrabban.

A szerző családnevét még nagyapja változtatta át Neumannról Neanderre, az „új ember” jelentésű német név görög megfelelőjére (ugyanígy lett például Schwarzerből Melanchthon). Húszéves volt, amikor Brémában megválasztották Theodor Untereyck lelkészt, a református pietista ébredés képviselőjét, akinek igehirdetése nyomán Neander megtért, és innentől ténylegesen is ráillett az „új ember” név. Nevéről mégsem az énekei jutnak először eszünkbe, hanem a róla elnevezett Neander-völgy, ahol a híres csontleleteket találták.

Joachim Neander muzsikus-, lelkész- és tanítócsalád sarjaként lett református lelkipásztor (és tanító is egyben). Mintegy hatvan éneke közül a két legismertebb került bele énekeskönyvünkbe, nevezetesen a 264. és 266. számú dicséret. Mindkét ének királyként látja Istent már a kezdősorában is: „Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős Királyát”, illetve „Egek nagy Királya, magasztalunk téged…” Ez utóbbi ének – akárcsak a másik – zsoltárihletésű, ahogyan az egész teremtett világot felszólítja az Isten dicsőítésére, amihez az ember maga is csatlakozik (lásd 8. vagy 148. zsoltár).

Elgondolkoztató, hogy amíg Neander rövid, harmincesztendős élete alatt sok nélkülözésen ment keresztül, énekéből mégsem siránkozás, panasz és keserűség özönlik, hanem boldog hála, megelégedés és keresztyén derű árad. Ennek titka, hogy Istent nem csupán hatalmas Királynak látja, hanem Krisztus által jó Atyának is, aki szerető gondoskodással figyel gyermekeire. Hasonló gondolatot fogalmaz meg a 152. énekünk is: az égi trónuson ülő hatalmas Isten nincs „túl magasan” ahhoz, hogy ne látná földön lakó népének minden szükségét. A Mindenható Istent egyszerre tiszteljük királyhoz illő hódolattal, és járulunk eléje gyermeki bizalommal, mint mennyei Atyánkhoz.

Az éneket Papp Ákos fordította, más magyar fordítással eddig nem találkoztam. Vegyük bátran használatba a hívő református szerzőtől származó, ismerős dallamú, szép éneket!

Vizi István

Hasonló anyagaink