Szent vagy örökké

RÉ 241

Gyülekezeteink a reformáció százada óta szembesültek a Szentháromság tagadásának fel-felélesztett régi tévelygésével. Ezért volt hangsúlyos és józan szertartási szokás, hogy doxologiát énekeltek zsoltárok, himnuszok, szinte minden régi ének lezárásaként, vallást tettek a Szentháromság dicséretéről. Mellőzhetőként némelyik énekünk végéről 1948-ban törölték a doxologiát, ez téves és káros, hitvallástalan. Háromságos hitvallás ez az énekünk. Mint hajdan a prédikáció előtti könyörgés, külön–külön versszakban fohászkodik és szentnek vallja az Atyát is, a Fiút is, a Szentlelket is, és ezt megkoronázza a teljes Szentháromsághoz intézett dicsőítéssel. Bőven és állandóan volt tehát alkalma a régi gyülekezetnek dicsőítésre. (Az új külföldi divat képviselői azonban nem ismerik a keresztyén éneklés történetét, nem is törődnek vele egyáltalán, és ők nem is a keresztyén gyülekezeti éneklést képviselik.)

Valamikor a 16. században keletkezett ez az ének, de ismereteink szerint csak 1602-től volt benne gyülekezeti énekeskönyveinkben, aztán attól fogva nem hiányzott soha, persze később csupa félkótás lejegyzésben, elnyújtva énekelték, de nem hagyták el még a racionalista, egyháziatlan és hitvallástól elszakadt, elidegenült évtizedekben sem.

Legkorábbi dallamjelzése nem a mostani dallamot említi, hanem azt a sokkal lendületesebbet, amelyet 1560-ban Huszár Gálnál találunk:
            Urnak szolgái, no, dícsérjétek
            
Mindnyájan az Urat!

Mostani énekeskönyvünkben ez nincs benne, mert csak 1975 óta ismerjük. Ez a dallam sokkal sodróbban szárnyal, a jövőben számolnunk kell vele, fel kell újítanunk. Szintén előfordul az ének nótajelzései között az Ézsaiás dallam (Szent Ézsaiás így ír Kriszstusnak szent születéséről, 311), érdemes arra is énekelni időnként énekünket. Ugyanilyen versformájú egyik jerémiádunk, Keserves szívvel Magyarországban (385) és Balassi éneke is, Kegyelmes Isten (261), mindegyiket énekelhetjük több dallamra, váltogathatjuk a dallamokat. Ez a korábbi évszázadokban általános szokás volt.

Nem vezet jóra, ha hanyagolja az egyház a Szentháromság valamelyik személyét, vagy csak egyedül hangsúlyozza valamelyiket. Mikor csak az Atyát, a Teremtőt emlegette, mellőzte a Fiút és a Megváltás művét; közönséges embernek, emberi példaképnek tekintette Őt. Ebből is a Szentháromság elvetése következett. Ellenkező végletként szokták emlegetni a Krisztunitárizmust, mikor csak Jézusról, mint személyes Megváltóról akarnak tudni a hívek, mellőzik az Atyát és a Szentlelket. Rajongásra vezet, mikor a Lelket hangsúlyozzák egyedül, a kötelező nyelveken szólással bajlódnak, mint az igaz egyház csalhatatlan jelével. Ezen szélsőségek következményeitől is óv a Szentháromság dicsőítése és tisztelete.

Fekete Csaba    

 

 

 
 

Hasonló anyagaink