Gyülekezeteink a reformáció százada óta szembesültek a Szentháromság tagadásának fel-felélesztett régi tévelygésével. Ezért volt hangsúlyos és józan szertartási szokás, hogy doxologiát énekeltek zsoltárok, himnuszok, szinte minden régi ének lezárásaként, vallást tettek a Szentháromság dicséretéről. Mellőzhetőként némelyik énekünk végéről 1948-ban törölték a doxologiát, ez téves és káros, hitvallástalan. Háromságos hitvallás ez az énekünk. Mint hajdan a prédikáció előtti könyörgés, külön–külön versszakban fohászkodik és szentnek vallja az Atyát is, a Fiút is, a Szentlelket is, és ezt megkoronázza a teljes Szentháromsághoz intézett dicsőítéssel. Bőven és állandóan volt tehát alkalma a régi gyülekezetnek dicsőítésre. 

Valamikor a 16. században keletkezett ez az ének, de ismereteink szerint csak 1602-től volt benne gyülekezeti énekeskönyveinkben, aztán attól fogva nem hiányzott soha, persze később csupa félkótás lejegyzésben, elnyújtva énekelték, de nem hagyták el még a racionalista, egyháziatlan és hitvallástól elszakadt, elidegenült évtizedekben sem.

Legkorábbi dallamjelzése nem a mostani dallamot említi, hanem azt a sokkal lendületesebbet, amelyet 1560-ban Huszár Gálnál találunk:
            Urnak szolgái, no, dícsérjétek
            Mindnyájan az Urat!

Eddigi énekeskönyvünkbe nem kerülhetett be ez a sodrón szárnyaló dallam, mert csak 1975 óta ismerjük, de 2021 óta a "A nyolc boldogság"-ot már erre énekelhetjük. (315. sz) Érdemes újítanunk. Szintén előfordul az ének nótajelzései között az Ézsaiás dallam (Szent Ézsaiás így ír Krisztusnak szent születéséről, RÉ21/380), érdemes arra is énekelni időnként énekünket. Ugyanilyen versformájú egyik jerémiádunk, Keserves szívvel Magyarországban (RÉ21/583) és Balassi éneke is, Kegyelmes Isten (RÉ21/239), mindegyiket énekelhetjük több dallamra, váltogathatjuk a dallamokat. Ez a korábbi évszázadokban általános szokás volt.

Nem vezet jóra, ha hanyagolja az egyház a Szentháromság valamelyik személyét, vagy csak egyedül hangsúlyozza valamelyiket. Mikor csak az Atyát, a Teremtőt emlegette, mellőzte a Fiút és a Megváltás művét; közönséges embernek, emberi példaképnek tekintette Őt. Ebből is a Szentháromság elvetése következett. Ellenkező végletként szokták emlegetni a Krisztunitárizmust, mikor csak Jézusról, mint személyes Megváltóról akarnak tudni a hívek, mellőzik az Atyát és a Szentlelket. Rajongásra vezet, mikor a Lelket hangsúlyozzák egyedül, a kötelező nyelveken szólással bajlódnak, mint az igaz egyház csalhatatlan jelével. Ezen szélsőségek következményeitől is óv a Szentháromság dicsőítése és tisztelete.

Fekete Csaba