Énekünk szerzője Skaricza Máté (1544–1591) tudós lelkipásztor, tanító, Szegedi Kis István életrajzírója, műveinek kiadója. Énekszerzőként is ismerjük, de a 171. ének („Megáll az Istennek igéje”) végén semmiképpen nem az ő nevét kellene feltüntetni szövegíróként, mivel az Luther műve, a híres „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű ének utolsó versszakának első feléből lett önálló énekké. Arra nézve sincs bizonyítékunk, hogy a Luther-éneket Skaricza Máté fordította volna magyarra, de ha mégis, akkor azt még tizenhat éves kora előtt kellett elkészítenie, minthogy a szöveg már nyomtatásban megjelent Huszár Gál 1560-as énekeskönyvében. Tudjuk viszont, hogy Skaricza nekilátott a százötven zsoltár versbe szedésének, ám ezekből csak azokat az énekeket ismerjük, amelyek nyomtatásban is megjelentek. Nem tudjuk, mennyit tudott megvalósítani tervéből, mielőtt a törökök megölték. Ez az ének egészen bizonyosan az ő műve, mert teljes alakjában a tizennyolc versszak kezdőbetűiből a SCARICEVS MATTHEIEE akrosztichon olvasható össze. Énekeskönyvünkbe a 4., majd a 6–13. versszakok kerültek be, két versszak (eredetiben 10–11., itt 6–7.) sorrendjének megcserélésével.

E zsoltárparafrázis alapjául a 63. zsoltár szolgált, amint ezt az ének végén a költő jelzi is:
           E’ szókat ama’ nagy buzgó Próféta,
           Kinek fő gondja Istenének úta,
           Tanúságunkra minékünk adta;
           Hatvanharmadik ’Sóltárába irta.

A bibliai 63. zsoltár Dávid imádsága abból az időből, amikor Saul elől menekülve a pusztában bujdosott, és gyötörte a szomjúság. A testi szomjúságnál még gyötrőbb volt számára a lelki vágyódás Isten jelenléte után, amit a hívek közösségében, az Úr hajlékában szeretett volna megélni. Skaricza nemcsak a szűk értelemben vett zsoltárt, hanem annak feliratát is megverseli, de gyülekezeti énekként ezekre nincs szükségünk, ezért maradtak ki mindjárt a kezdő sorok is:
           Saulnak a’ Dávidhoz jó szerelme,
           Hogy megszegék hozzája régi kedve,
           Előtte futván egy kietlenbe,
           Fejét nehezen mentheté meg tőle.

Az ének szépsége versként olvasva is megragadó. Reggeli imádságként akár mindennap elővehetnénk, mert az Úr felé vágyódás, az Ige iránti szomjúság jó esetben már korán reggel ott van a szívünkben. Mégsem terjedt el azóta, hogy 1948-tól ismét ott találjuk énekeink között. Pedig könnyebb lenne megtanulni, mint a 63. genfi zsoltárt, ahol az ennél nehezebb dallam nincsen közölve az első versnél. Vegyük hát elő, és kerüljön be ez is mindennapi énekeink közé!

Vizi István