Hű pásztorunk

RÉ 229

A 229. sorszámú énekünk olyan imádság, amelyben a Jó Pásztort követő nyáj tagjai szólítják meg az előttük haladó pásztort, tőle kérve vezetést, útmutatást. Itt a többes számú megfogalmazás jelzi, hogy most nem az egy „elveszett bárányka” keresi a pásztort, hanem az egész nyáj tagjai válnak eggyé az imádságban, így lesz ez az ének nagyon is gyülekezetszerű.

Az ének elég sok átalakuláson ment keresztül, mire elnyerte mai formáját. Első megfogalmazása Alexandriai Kelemenhez (Kr. u. kb. 170 – kb. 220) köthető, aki Paidagógosz (A nevelő) című műve végén közöl egy himnuszt, nagy valószínűséggel saját művét. Ebből a görög nyelvű himnuszból fordította és költötte újra Hamilton Montgomery MacGill (1807–1880) a „Lead, Holy Shepherd, lead us” kezdetű, hat versszakos énekét. Ezek a négysoros strófák rövidebb, 7-6-7-6 szótagos sorokból álltak össze, hasonlóan például az Ó, maradj kegyelmeddel (RÉ 200) vagy a Mindenható Úr Isten (RÉ 213) kezdetű énekünkhöz. Amikor Csomasz Tóth Kálmán – elsőként – magyar fordítást készített az énekhez, olyan dallammal párosította, amelyre két versszak énekelhető, így énekeskönyvünk változata a maga három versszakával a teljes szöveget felöleli. A hét, illetve hat szótagú rövid sorokat összevonva kapta az ének a mai formáját: három versszak, versszakonként négy sor, soronként tizenhárom szótag. Sajnos, a sorok olyan hosszúak lettek, hogy a gyülekezet nehezen győzi levegővel, jó lenne megállni, megtorpanni egy gyors levegővételre a szöveg hetedik szótagja után. Kár, hogy az ének fordításakor ez a szempont figyelmen kívül maradt, és – különösen a második versszaknál – olykor egy szó közepére esik az a tördelés, amelyet a sorok hosszúsága és a dallam felépítése megkíván. Megfontolandó, hogy érdemes lenne új fordítást készíteni legalább a második versszakra. Egyébként a magyar szöveg nagyon szép, választékos, költői, csupán a jelzett szépséghibán lenne érdemes javítani.

Ez a gyönyörű ének hídként ível át évszázadokon, immár évezredeken is. A huszonharmadik zsoltár és a Jn 10 pásztorképe jelenik meg a 2. század végén Alexandriai Kelemen himnuszában és fogalmazódik újra MacGill 19. századi versében, majd Csomasz Tóth Kálmán 20. századi míves fordításában. A pentaton ízű angol dallam nem idegen a magyar fülnek. Most már csak az kell, hogy az imádkozó lelkületű magyar református gyülekezet és a mindörökké élő Jézus Krisztus között is létrejöjjön a mennyet és földet összekötő híd, hogy énekünk időt és teret átszelve kapcsolatot teremtsen a Jó Pásztor és nyája között. Milyen jó, hogy hű pásztorunk erről a csodáról is gondoskodik!

Vizi István

Hasonló anyagaink