A 18. század fordulóján élt Ráday Pál (1677–1733) kora egyik legkiválóbb és legműveltebb magyarja volt: széles jogi, irodalmi, történelmi és teológiai ismeretekkel bíró államférfi, tudós és költő. Az először Kassán 1710-ben kiadott, majd számos további kiadást megért Lelki hódolás című kötet imádságaiból és istenes énekeiből a teljes szívében, lelkében és értelmében Isten előtt hódoló, leboruló Rádayt ismerhetjük meg.

Imádságait latinul, a maga kegyességi gyakorlatára írta, majd a kéziratot felesége, Kajali Klára kedvéért magyarra fordította és a saját énekeivel kiegészítette. A könyvecske huszonöt énekéből hét ma is benne van énekeskönyvünkben. A gyűjteményről így ír Ráday a kötet előszavában: „Ne csudáld tehát, hogy ily okokra nézve én is ezen kis együgyű munkát köznyomtatásra kiadtam és Lelki Hódolásnak neveztem; mert úgy tetszik (ha jól elgondolom), hogy a kegyességnek egész munkáit is hathatósabb szóval kirajzolhatni alig lehetne; annyival inkább az imádságokat, amelyek igaz, tiszta, megtörődött szívet és lelket kívánnak (Zsolt 51,19), mert ugyanis, micsoda egyéb a megtörődött szív? – hanem amely tiszta lelki meghódolással tiszteli az Úr Istent lélekben és igazságban; (Jn 4,23) aki előtt kedves áldozat a töredelmes lélek, és akinek minden parancsolati csupán csak töredelmes meghódolt szívet kívánnak mitőlünk (Mt 22,37). De másként is, mivel ezen XIV. rendbeli Könyörgések olyak, amelyekkel minden igaz keresztyén ember az ő Istenének magát igaz lélekkel beajánlani tartozik, Lelki Hódolásnak méltán nevezhetem; és ezen imádkozásnak módját másoknak is magok gyakorlására nem ok nélkül javallhatom; mindazáltal nem oly szándékkal, hogy ezzel valakit a könyörgésnek más szokott renditől és útjától elhúzzak, és ennek követésére, mint tartozó köteles officiumra szorítsak; hanem hogy más akármely rendbéli imádságoknak is ugyanezen célját és végét lenni megmutassam; amely veleje lévén a többinek, kiki minden szükségeit az Úr Istennek mind bemutathatja, mind pedig igaz hűségét ő Szent Felségéhez ezen Lelki Hódolásnak tartozó szent Adajával megbizonyíthatja.”

A „lelki adók” 12. darabja, az Ó, áldandó Szentháromság kezdetű a református énekeskönyvek halottas énekei közt öröklődött. A szövegből világossá válik, hogy az expresszív kifejezések jól illeszkednek a halottas szövegek közé, mai helyén, a bűnvalló énekek közt azonban kissé idegenül hatnak. Ha azonban úgy olvassuk, mint a Teremtőjéhez készülő lélek hódolatát, akkor értjük meg igazán mélységét és azt, hogy Ráday éneke református hitünk, kegyességünk gyönyörű bizonyságtétele, vallásos irodalmunk egyik legértékesebb kincse.

Papp Anette