Ti keresztyének, dicsérjétek Istent

RÉ 198

Mivel az éneklés alapkönyvét ősidők óta a Biblia egyetlen éneklésre szánt része, a zsoltároskönyv jelentette, a reformáció egyházainak énekköltői is a bibliai zsoltárok verses feldolgozását tekintették elsődleges feladatuknak. Vagy, ahogy Hubert Gabriella írja: „Reformátoraink az énekszerzésben is a Bibliához nyúltak először, s az évszázados keresztyén hagyományt nemcsak folytatták, hanem meg is újították, amikor a zsoltárokat, mint a legmegfelelőbbnek tartott bibliai énekeket gyülekezeti énekként kezdték el énekelni.” Az első verses zsoltárparafrázisok gyülekezeti énekké formálása Luther Márton nevéhez kapcsolható. A lutheri utat követve azután rímes zsoltárok, azaz verses zsoltárparafrázisok a reformáció minden nyelvterületén készültek, s Magyarországon is igen hamar megjelentek egyes zsoltárok verses átdolgozásai. Énekeskönyvünk 198. számú tételének szövege is ismeretlen szerzőtől származó zsoltárparafrázis. A vers népszerűségét, ismertségét mutatja, hogy első megjelenését követően (Komjáti, 1574) nemcsak a nyomtatott énekeskönyvek stabil darabja lesz, hanem több kéziratos forrás és néhány katolikus gyűjtemény is őrzi a szöveget. A 16. századi zsoltárparafrázisok nem a mai értelemben vett fordítások, hanem a bibliai szöveg szabad, verses átköltései, értelmezései. Jelen énekünk szövege sem a 134. zsoltár pontos fordítása, hanem az eredeti zsoltárszöveg újszövetségi kontextussal átszőtt, költői átdolgozása. Ha tehetjük, olvassuk el egymás után az eredeti három zsoltárverset és annak három versszakká formált magyar parafrázisát!

Huszár Gál 1574-es énekeskönyvének második kötetében a második és harmadik ének így követi egymást: „Ti, keresztyének, dicsérjétek Istent; ”, „Vedd el, Úr Isten, rólunk haragodat.”. A két ének versformája azonos: mindkettő szaffikum. Későbbi forrásokban dallamjelzésként is utalnak a Vedd el, Úr Isten… szövegre, ám csak 18. századi források segítségével tudjuk e dallamot azonosítani. Ez pedgi a Maróthi-függelék, melyben a szöveghez egy Johann Crüger által szerzett német korált társul, míg az 1773-as „Öreg debreceni énekeskönyv” a mai 209. számú dicséretünk dallamával adja a Vedd el, Úr Isten… szöveget. Református énekeskönyvünk ma mindkét szaffikus verset Johann Crüger dallamával kombinálja, ami azért is nyereség számunkra, mert Maróthy György közlése után más református énekgyűjteményben nem kapott helyet Crüger szép, kifejező és igen értékes koráldallama.

Papp Anette

 

Amikor a református énekeskönyv zsoltárairól beszélünk, mindenki a genfi zsoltárokra gondol: arra a százötven zsoltárra, amely énekeskönyvünk elején található Szenci Molnár Albert fordításában. A dicséretek között is szép számmal találunk zsoltárokat. Ezek ugyan nem a bibliai zsoltárok sorszámát viselik, de eredetük mindenképpen oda vezethető vissza. Sok ilyen zsoltárének nem csupán a zsoltár szövegét hozza verses, költői formában, hanem új köntösbe öltözteti, aktualizálja, az ének keletkezési idejének megfelelő összefüggésekbe állítja. Ezért is nevezzük ezeket zsoltárparafrázisnak (átdolgozásnak, újraköltésnek).

Ezek közül való 198. énekünk is. Mindjárt az első sorában a keresztyéneket szólítja meg, akik az Úr Jézust szolgálják. Nyilván az ószövetség korában még nem voltak keresztyének, ez az eredeti zsoltárszöveghez képest kiegészítés. Ha kivesszük az újszövetségi szempontból beillesztett későbbi elemeket, a következőt kapjuk:
            Ti … dicsérjétek Istent,
            Kik Úr …-nak e földön szolgáltok
            És mindenkoron a szent helyen vagytok:
            Dicsérjétek Istent!

Nem nehéz ráismerni a 134. zsoltár tartalmára. Ugyanígy a második versszakban a felemelt kézzel, illetve szívvel imádkozásra felszólítást hallunk, csak itt már az Atya Istenhez fordulunk Jézus nevében, a harmadik versszakban pedig az egész Szentháromság Isten mennyei áldását kérjük. Így énekelhettek protestáns őseink zsoltárokat már a Vizsolyi Biblia és a Genfi Zsoltároskönyv megjelenése előtt is.

Johann Crüger (1598–1662), több ismert énekünk dallamszerzője írta ennek az éneknek a dallamát, amely azonos a 391. énekünknél közölttel. Nyilván spórolási szándék vezette az énekeskönyv szerkesztőit, amikor egy dallamot csak egy éneknél közöltek, a többinél pedig utaltak rá. Ám ilyenkor nagyobb megbecsülést kapnak a kottás énekek, hamarabb rátalál a lelkész vagy a kántor az énekválasztáskor. Sajnálatos, hogy nem ez a nagyszerű, bármelyik istentisztelet záróénekéül választható zsoltárparafrázis kapta meg elsődlegesen a dallamot, hanem egy olyan bűnbánati ének, amely Isten büntetésének az elfordítását kéri. Crüger dallama ünnepélyes, szárnyaló, a záró Ámen szóra lecsendesedik, a legmélyebb hangon megnyugszik. Crüger, aki jól ismerte a genfi zsoltárokat (készített rájuk feldolgozást), a saját dallamaiba is beépített belőlük egy-egy szép fordulatot. Itt még a magyar szöveg szerencsés egybeesése is szembeötlő: figyeljük meg, hogy a 105. genfi zsoltár második sora és a 198. ének második versének első sora ugyanazzal a dallammal szólít bennünket Isten elé: Imádkozzatok…

Vizi István

Hasonló anyagaink