Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme,
És Atyánknak, Istennek szerelme,
Szentlélekkel áldott közösségben
Légyen mindig, mindnyájunkkal. Ámen.

Levele végén (2Kor 13,13) Pál apostol attól a korinthusi gyülekezettől búcsúzik e szavakkal, amelyet előzőleg ő alapított, s amely később elhajlott Krisztus beszédétől. Most azért bűneik miatt inteni kényszerül őket. Végső szava mégsem Isten ítéletének, hanem szeretetének hirdetése. Istentiszteletünk manapság gyakran szintén ezzel az áldáskéréssel fejeződik be: a lelkipásztor Istennek az ő megbocsátó szeretetéről, irgalmáról, irántunk való kegyelméről szóló üzenetét hangsúlyozza, nem pedig ítéletével fenyeget. Az apostol még hozzáteszi e szavakat: „Köszöntenek titeket a szentek mind.” Ez a kiegészítés arra hatalmaz fel bennünket, hogy Isten áldását nemcsak a gyülekezet vezetője közvetítheti így, hanem maga a gyülekezet is énekelheti ezt a záró imádságot.  Énekeskönyvünk szerkesztője, Csomasz Tóth Kálmán kapcsolta össze ezt az igét a „Jer, dicsérjük az Istennek Fiát” kezdetű énekünk (286) dallamával. Az ő legnagyobb érdeme, hogy felkutatta és közkinccsé tette számos 16–17. századi, elfeledett protestáns énekünket. Ugyanakkor otthonos volt a költészet és a zene gyakorlati művelésében is, amiről kórusfeldolgozásai és versei is tanúskodnak. Ez az éneke talán még azoknál is inkább. Hiszen valakinek a zenei és költészetbeli jártasságát az mutatja igazán, hogyha egy, már meglévő dallamot úgy képes összeházasítani egy, már meglévő szöveggel, hogy azok tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz!  Becses értékünk ez az 1744-es Kolozsvári énekeskönyvben fennmaradt dallam. Azonban ennek az egyébként megbízható forrásnak néhány apró jele – a dallamsorokat tagoló egységnyi szünetjelek – kimaradtak énekeskönyvünkből. E hiányt elsősorban kántoraink érdekében feltétlenül pótolnunk kell! Csomasz Tóth Kálmán az énekeinkről szóló különféle tudnivalókat összegzi Dicsérjétek az Urat című könyvében. A dallam harmadik soráról („Szentlélekkel áldott közösségben”) azt írja, hogy ez az 1806-os és az 1921-es énekeskönyvekben „több hangmódosítással (szó-fi-mi-fi-szi-la) került közlésre”, és sajnos, „a gyülekezetek így is éneklik”. Kétségtelen, hogy noha e hangokat eredetileg valóban úgy írták le, ahogyan azt ma énekeskönyvünkben látjuk, de már a 16–17. században is feltehetően „szó-fa-mi-fi-szi-la”-nak énekelték, a sor végén lévő eol zárlat szabályai szerint.

Draskóczy László