Énekeskönyvünkben többek között négy olyan, eredetileg gregorián gyökerű ének (RÉ 176, 177, 178, 183) található, amelyek e kissé átalakított módon ritmikus gyülekezeti énekként is megállják helyüket. Ezek a – részint a római egyház miseordináriumához kapcsolható – tételek (Sanctus, Kyrie, Agnus Dei) történelmi énekeskönyveinkben eddig még nem kaptak helyet, csak most először a jelenlegiben. Egy versszakos voltuk miatt azonban legtöbb gyülekezetünk nem él vele. Pedig például az Istennek Báránya (RÉ 183) erre igen alkalmas lehetne. Énekeskönyvünk szerkesztője, Csomasz Tóth Kálmán így ír az énekről: „Nagyhétre vagy úrvacsora előtti alkalomra való ének, Krisztushoz, az Isten Bárányához (Jn 1,29) intézett háromszoros könyörgés formájában. Ezek közül az első kettő így szól: »Irgalmazz nékünk« (lásd Lk 17,13, vagy Mk 9,22); a harmadik pedig ezt kéri: »add ránk békességed« – ahhoz a Krisztushoz intézve a kérést, aki maga mondotta: »az én békességemet adom néktek…« (Jn 14,27)”  Az ének általános használatáról nincs adatunk, de azt tudjuk, hogy a Budapest-Torockó téri gyülekezetben évtizedek óta minden úrvacsora végén elhangzik e dallam. Amikor ugyanis a gyülekezet befejezte az úrasztalához járulást, s a három, liturgiát végző lelkipásztor veszi a kenyeret és a bort, akkor megszólal az Istennek Báránya. A lelkészek az ének szavaival (magukban) egyenként könyöröghetnek: Irgalmazz nékünk – Irgalmazz nékünk – Add ránk békességed, együttesen pedig az éneket (és a szertartást) lezárván az Ámen szóval pecsételhetik meg azt.  Ez a liturgikus ének már Luthernél megjelent német nyelven, de nem ritmikus alakban. Nemsokára azonban eltűnt az énekeskönyvekből, s csak a 20. században vették újra elő a német lutheránusok (O Lamm Gottes, unschuldig), majd a magyar evangélikusok (Krisztus, Isten Báránya), s mi, reformátusok (Istennek Báránya), valamint a francia protestánsok (Christ, Agneau de Dieu).  Hogyan válik egy ritmus nélkül recitáló ének ritmikussá? Énekeskönyvünk ezt szemléletes példán mutatja be: a RÉ 302 és 303 lényegében ugyanannak a dallamnak két különféle alakját közli. A RÉ 302 (Ó, népeknek Megváltója) hangjegyei szár nélküliek, tehát nincs zenei ritmusuk: az ének lejtését az éneklő által kimondott szöveg diktálja. A RÉ 303 (Jöjj, népek Megváltója) hangjegyei hosszú, illetve rövid hangokból állnak (amelyek értékei 2:1 arányúak). A szöveget itt a zene ritmusa határozza meg. 302-es énekünk így lett a 303-asban ritmikussá. 

Draskóczy László

183. dicséretünk szövege az ősi Agnus Dei (Istennek Báránya) tétel fordítása. Az Agnus Dei a mise állandó (ordinarium) tételei közül az utolsó, és a liturgiában a communio (úrvacsorai liturgia) része. A tétel eredete keleten, a bizánci liturgiában keresendő, ahol a kenyértörést egy, az egyházi év tematikájához illő énekkel kísérték. Ezt az éneket „koinoikon”-nak nevezték. A nyugati liturgiák közül a milánói (ambrozián) rítus is használt ebben a funkcióban éneket, amelyet „confractorium”-nak hívtak. Amikor a 7. század utolsó harmadában a szír származású Sergius került a pápai trónra, hiányolta a római liturgiából a kenyértörést kísérő éneket. Ennek a hiánynak a pótlását ő határozta el, és ekkor került az Agnus Dei a liturgiába. Ezt az éneket már valószínűleg a 7. század előtt is – egyes feltevések szerint litániaként – használták. Erre a funkciójára utal többek között a legkorábbi dallamok szerkezete mellett a tétel szövegének litániarefrénszerűen ismétlődő záradéka, a miserere nobis (irgalmazz nekünk) is. Sergius pápa rendelete után az Agnus Deit a mindig azonosan végződő záradékkal (miserere nobis) addig ismételték, amíg a kenyértörés tartott. Később az ének háromszori ismétlésre szűkült, és a 11. századtól az utolsó, harmadik ismétlés záradéka a dona nobis pacem (adj nékünk békét) lett.

A reformátorok közül csak Luther Márton tartotta meg a tételt az úrvacsorai liturgia részeként: rendtartásaiban az Agnus Dei az úrvacsoraosztás első énekeként hangzott el. Sem a reformáció más egyházai, sem a honi reformáció nem tartotta meg a tétel pontos fordítását, még a magyar nyelvre fordított gregorián tételeket tartalmazó úgynevezett graduálkönyvek is csak az Agnus Dei parafrázisát tartalmazzák.

Énekeskönyvünk 183. számú dicsérete annak az éneknek a magyar változata, amelyet Luther 1523-ban jelentetett meg. Az ének szövege a latin Agnus Deit követi, de a német eredetiben Christe, du Lamm Gottes (Krisztus, Istennek Báránya) áll. A dallam középkori elemekre épül, feltételezhető, hogy a tételt maga Luther alakította. A magyar énekeskönyvekbe csak a 20. században került be a fordítás. A kis ambitusú, lépegető, háromszor ismétlődő dallam gregorián jellegét még a magyar énekeskönyv ritmusa sem töri meg.

A mai használat számára érdemes volna megfontolni a tétel eredeti funkciójának helyreállítását, és akár mint az úrvacsora kezdőénekét állandó tétellé tenni. Hiszen melyik énekünk lenne méltóbb arra, hogy az úrvacsoraosztást megnyissa, mint az, amelyikben a bűnbocsánat utáni békesség meghirdetését a Békesség Fejedelmétől, a megöletett Báránytól kérhetjük.

Papp Anette