Készíts szent Igédre

RÉ 174

Énekeskönyvünkben a százötven genfi zsoltárt magába foglaló zsoltárok és a hitvalló dicséretek és lelki énekek (201–512) közé illesztettek ötven éneket (151–200) Fohászkodások összefoglaló címmel. Ezek a többnyire rövid lélegzetű, sokszor csak egyversszakos énekek az istentiszteleti liturgia meghatározott pontján, illetve a megfelelő ünnep alkalmával hangozhatnak el kezdő fohászként. Akik csak sorszám szerint keresik az énekeket, azoknak fel sem tűnik, hogy ezek a fohászkodások is csoportosított rendben követik egymást, úgymint: kezdő- és gyülekezőénekek (151–170), igehirdetés előtti énekek (171–178), bűnbánati fohászkodások (179–180), ünnepi fohászkodások (181–191) és záróénekek (192–200). Sokat azért nem használunk ezek közül, mert nincs igazán helyük jelenlegi liturgiánkban, nem tudjuk, mit kezdjünk például a 176. vagy a 177. énekkel. A fenti besorolás pedig mindenképpen lazábban kezelhető: például a 178. ének az istentisztelet végére tehető, vagy a 157. ének az imádság után.

Az igehirdetés előtti énekek között a 174. sorszám alatt találunk egy nemesen egyszerű, rövid, négysoros fohászkodást. Az 1778-as „öreg” debreceni énekeskönyvben még sorszáma sincs, nyilván nem kellett bemondani, csak elkezdeni az éneket.

Szövege olyan imádság, amelyben a gyülekezet a teljes Szentháromság Istent hívja segítségül (epiklézis), hogy a hívek felkészülten hallgassák az igehirdetést, ugyanakkor méltók is legyenek rá. Ahogy az úrvacsorára is csak az óember levetkőzésével és az új ember felöltözésével lehetünk méltók, az Isten szent Igéjének hallgatása is Jézus érdeméért lehetséges. Minden vallásos igyekezet, minden más érdem szoruljon háttérbe, egyedül Krisztus váltságáért lesznek a hívek áldottak.

A dallam egyszerűsége abban áll, hogy mindössze három hang terjedelmű (a záróhang egy negyedikkel bővíti), és bár lehetnének benne dallamugrások a középső hangot kihagyva, átugorva, ezt a lehetőséget az ének mellőzi, csak a szomszédos hangra lép, vagy egy helyben marad. Dallamvilágában a középkori liturgikus énekek, leginkább az antifónák jellegzetes fordulatait hordozza, ugyanakkor már szabályosan váltakozó szótagszámú sorokból áll, a második és negyedik sor csak a záróhangban különbözik egymástól.

Az ének olyan könnyű, hogy még egy kisgyermek is képes megtanulni. Miközben hittel imádkozva énekeljük, ráhangolódunk az igehirdetésre, felvesszük Jézus érdemét, az üdvösség ruháját, sőt, a néhány hangot átölelő, gyermekénekszerű dallamot ajkunkra véve könnyebben olyanokká lehetünk, mint a kisgyermekek, akikről azt mondja Jézus, hogy „ilyeneké a mennyek országa”.

Vizi István

 

 

 

Hasonló anyagaink