Új énekeskönyvünk "Istentisztelet" feliratú fejezetében a Kezdő- Fő- és Záró énekek között 261-269 közötti számozással található néhány rövid fohászkodás. Ezek a többnyire rövid lélegzetű, csupán egy szakaszos énekek az istentiszteleti liturgia meghatározott pontján hangozhatnak el. Többet  ezek közül azért nem használunk, mert nincs igazán helyük. Nem tudjuk, mit kezdjünk például a 267. sz. Kyrie-énekkel.

A "Könyörgések, fohászkodások" között a 263. sorszám alatt találunk egy nemesen egyszerű, rövid, két soros fohászkodást. Az 1778-as „öreg” debreceni énekeskönyvben még sorszáma sincs, nyilván nem kellett bemondani, csak elkezdeni az éneket.

Szövege olyan imádság, amelyben a gyülekezet a teljes Szentháromság Istent hívja segítségül (epiklézis), hogy a hívek felkészülten hallgassák az igehirdetést, ugyanakkor méltók is legyenek rá. Ahogy az úrvacsorára is csak az óember levetkőzésével és az új ember felöltözésével lehetünk méltók, az Isten szent Igéjének hallgatása is Jézus érdeméért lehetséges. Minden vallásos igyekezet, minden más érdem szoruljon háttérbe, egyedül Krisztus váltságáért lesznek a hívek áldottak.

A dallam egyszerűsége abban áll, hogy mindössze három hang terjedelmű (a záróhang egy negyedikkel bővíti), és bár lehetnének benne dallamugrások a középső hangot kihagyva, átugorva, ezt a lehetőséget az ének mellőzi, csak a szomszédos hangra lép, vagy egy helyben marad. Dallamvilágában a középkori liturgikus énekek, leginkább az antifónák jellegzetes fordulatait hordozza, ugyanakkor már szabályosan váltakozó szótagszámú sorokból áll, a második és negyedik sor csak a záróhangban különbözik egymástól.

Az ének olyan könnyű, hogy még egy kisgyermek is képes megtanulni. Miközben hittel imádkozva énekeljük, ráhangolódunk az igehirdetésre, felvesszük Jézus érdemét, az üdvösség ruháját, sőt, a néhány hangot átölelő, gyermekénekszerű dallamot ajkunkra véve könnyebben olyanokká lehetünk, mint a kisgyermekek, akikről azt mondja Jézus, hogy „ilyeneké a mennyek országa”.

Vizi István