Ács Gedeon, Kossuth papja csaknem kétszázötven évvel ezelőtti eseményt örökít meg emlékirataiban: „Négy öreganyám volt, s ezek egyikétől hallottam, hogy az ő leánykorában még szokás volt a baranyai református faluban, hogy midőn vasárnap templomra harangoztak, a falu két végéről a szélső házak lakosai indultak s ünnepélyes lassúsággal ballagtak a templom felé sorban, elül a gyermekek, aztán az asszonyok, utánuk a legények s hátul az öregek. Minden utcaajtónál künn állva várta őket a család és hozzájuk csatlakozott. Így haladt a folyton növekedő menet a templomig, harsányan énekelve a régi éneket: »El-bémégyünk nagy örömmel, Felséges Isten, A te szentidnek gyülekezetébe, A te templomodba, Felséges Atya Isten!« A templom előtt összeért a falu két végéről jövő két csapat, s rákezdte a XV-ik vagy a XXIV-ik zsoltárt, s annak harsogása alatt párosával ballagott be a nép a templomba. Gyönyörű régi szokás, kár hogy kiment a divatból.”

E kivételes értékű leírás segít megérteni az új énekesönyvben Főénekkénet található 224. dicséret lényegét és jelentőségét. Régi énekeskönyveink "Introitus" címmel közölték, arra utalva, hogy azt a templomba induláskor és bevonuláskor kell énekelni. Az eredeti kezdősor – „El-bémegyünk…” – valóban erre utal. Az első három strófa még a templom előtt szólalt meg, majd a negyedik alatt érkezett a gyülekezet a templomba. 1806 óta azonban „Ím béjöttünk…” szövegkezdettel énekeljük kezdő vagy derekas énekként, így viszont már nem sok értelme van az elsőt szinte szó szerint megismétlő negyedik versnek: „Örvendezünk mi szívünkben … Mert bejutottunk immár te elődbe…” - el is maradt most a megújításkor.

Ugyanebben a ritkán előforduló versformában találunk Huszár Gál 1560-as énekeskönyvében egy 42. zsoltárra készült parafrázist „Mint kívánkozik a szarvas” kezdettel. A mi dicséretünk ennél újabb keletkezésű: először három évtizeddel később, az 1590-es debreceni énekeskönyvben tűnik fel. Nem kizárt, hogy szövegét az előbb említett zsoltárparafrázis ihlette, mert harmadik verse így kezdődik:

Vágyik lelkünk szent igédhez, / Felséges Isten, / Mint a szomjúhozó szarvas a vízhez, / A hideg kútfőhöz

Szintén ez a gondolat fordul elő az igehirdetés előtt gyakran énekelt mostani 6. vers második részében is:

 Ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket.

Végül ugyancsak a 42. bibliai zsoltárban találkozunk az Úr házába vonulás képével, amelyre a zsoltáríró elmúlt eseményként emlékezik: „nagy csoportban vonultam ezelőtt és ujjongó örömmel és hálaadással vezettem őket, az ünneplő sokaságot az Úr házához.” Ezt az örömöt érezzük kicsendülni e dicséretből, amely négy évszázada élteti ezt az éneket.

Bódiss Tamás