Különös a hetedik bűnbánati zsoltár dallama, mert második sorát megismétli a negyedik sor, a harmadik sor meg az első sor változata. Felfelé törekszik, magasan jár négy sor, csak a vége kanyarodik vissza, majd váratlanul teljesen más a lezáró sor menete. Térdre hulló imádkozót szemléltet, ahogyan alázuhan a zsoltárdallam ötödik sora. Illeszkedik a mondanivalóhoz, szinte fényképszerűen, úgy érezzük, alá kell fejünket hajtanunk (énekeljük így):
            Mint aki száll sír mélyében,
            vagy Kérlek, Uram, ne hagyj engem.

Tartalmilag is különleges ez a zsoltár. Az imádkozás iskolája. Bűnbánó, de nincs benne bűnök semmiféle elsorolása, jegyzéke, mint Pál apostol leveleiben, hanem az imádság egész sor tárgya jelenik meg, versről versre váltakozva. Több mozzanat előbukkan az előző zsoltárokban is ezekből. Kapcsolja az 51., szintén bűnbánati zsoltárhoz (51,12) a lélekért való könyörgés. Szenci Molnár megverselése szerint az imádkozó nem hallgatja el „gonosz bűneit”, pedig Bibliánkban itt csak perbe idézés van. Persze, az egyetemes emberi bűnösségre következik az ítélet és harag. Aztán a zsoltár egyszerre panaszkodik ellenségről, üldözésről, keserűségről, elhagyottságról. Ebben a sírba taszított állapotban mégis Isten szolgájának mondja magát, és így könyörög.

Nem a bűn a legnagyobb ellenségünk? Az a legnagyobb, de ezt gonosz környezetben és emberekben tapasztalom. Saját bőrömön. A zsoltárok világában kimondatlanul, sőt az emberi szorongatóktól és üldözőktől alig elválasztható módon ez az ellenség a halál. A bűn zsoldja. A zsoltár befejezését énekeskönyvünk törölte, hogy „veszítsd el” (töröltessenek el), ez pedig mintegy a halál halála, az egyéni sorson túli remény. Ugyancsak a halálra utal a sötétség, mint a sírnak, a holtak hazájának kísérő jelensége. Jeremiás siralmai visszautalnak erre az alvilági sötétségre (3,6).

Könyörgünk vezetésért. Amíg magunk intézzük életünk vezetését, minden ide juttat. A továbbvezetés nemcsak kiút a pillanatnyi emberi bajokból, hanem Isten országába, a földi téren túli örök hazába juttat el. Emlékeink egyre szépülnek? Gyakran nem, inkább elhomályosulnak. Feledjük őseink örökségét és a történelmi tanulságokat. Semmit és semmiből nem tanulunk. Ezért fakad így az imádság:
            Említem a régi időket…
            Mikkel biztatom magamat. Volt szabadulás, ez a biztató.

Kiszáradt torok nem szól, kiszáradt föld nem terem. Ilyen az elhagyatottság, segítségre és vigasztalásra szomjazás. Van erre ésszerű reménységünk? Van a zsoltárosnak: a garló, de megváltott emberrel szövetséges Istenben való feltétlen bizalom. Miért menekülhet meg a menthetetlen?
            Te szent nevedért,
erre alapul a bizalom, és a szüntelen kérés:
            Taníts meg engemet, szolgádat.

 Fekete Csaba