A Biblia leghosszabb és legváltozatosabb tartalmú része a Zsoltárok könyve (héberül: Tehillim). Zsinagógabeli, éneklő hangon történő felolvasása a zsidó imarend alapja. E rögtönzésszerű, szabad ritmusú, kíséret nélküli szólóéneket nevezik kantillációnak. Ebben a változatos tartalmú bibliai könyvben találunk zarándokénekeket, hét bűnbánati zsoltárt, hallélzsoltárokat, királyzsoltárokat, valamint panaszénekeket. Ilyen egyéni panaszének a 141. zsoltár is:
            Tehozzád kiáltok, Úr Isten,
            Siess énhozzám, ne késsél,
            Mert téged óhajtlak szívvel,
            Azért hallgass meg kegyelmesen!

A nyugati keresztyénség is felismerte a héber zsoltáréneklés fontosságát. A római egyház gregorián zsoltározása hasonló az ősi zsidó éneklési módhoz: a klérus az imádkozás óráiban meghatározott rend szerint énekli a zsoltárokat. A 16. századi reformáció a zsoltáréneklésnek ugyancsak nagy fontosságot tulajdonított már kezdetektől fogva, de a gregorián éneklési formát és dallamait elhagyta, s felváltotta ritmikus dallamokkal és strófikus szövegekkel. Ismerős Luther 46. zsoltárának szabad parafrázisa: „Erős vár a mi Istenünk...” Kálvin pedig mind a százötven zsoltárt rímes versekbe szedette két kiváló genfi költőjével, Clément Marot-val és Théodore de Bèze-zel. A kész költeményekhez azután az egymást követő genfi kántorok írtak dallamot. Ezt az 1562-re elkészült gyűjteményt (énekeskönyvünk első százötven énekét) nevezzük Genfi Zsoltároskönyvnek.

Mindezek ellenére azonban néhány genfi dallamra hatott az ősi repertoár is. Himnusz-, antifona- és szekvenciaeredetre bukkanhatunk néhányukban: Guillaume Franc két dallamában (32, 104), Loys Bourgeois hét dallamában (17, 20, 31, 39, 121, 124, 129) és Pierre Davantès három dallamában (55, 80, 141).

141. zsoltárunk dallama is egy 10. századi adventi himnusz, a „Conditor alme siderum” dallamának átdolgozása. Ezt az éneket a protestantizmus századában elsőként Thomas Müntzer zwickaui lelkipásztor fordította német nyelvre 1523-ban, nem sokkal később pedig Michael Weiße is, aki ferences rendi szerzetesként már korán csatlakozott a reformáció csehtestvér (huszita) ágához, s szerkesztette a gyülekezet első énekeskönyvét 1531-ben.

Kár, hogy ezt a szép, fríg hangsorú, kis hangterjedelmű, könnyű zsoltárt kevés gyülekezet ismeri. Pedig különösen az ötödik versszakban megfogalmazott intés és annak elfogadása nagy hiánycikk közösségeinkben:
            A hív ember megfeddjen engem,
            És feddése kedves légyen.

Draskóczy László