Lutherrel együtt tanult teológiát és még a reformációt megelőzően került a strasbourgi dominikánusokhoz Wolfgang Dachstein. Csatlakozva a reformációhoz igen hamar otthagyta a szerzetesközösséget. A strasbourgi Szent Tamás templom orgonistája lett, hamarosan meg is nősült. Barátjával, Mathias Greitterrel – a 68. genfi zsoltár dallamszerzőjével – összefogva anyanyelvű istentiszteleti rendet dolgoztak ki, és ehhez írtak német nyelvű zsoltárokat. 1525-ben a rendtartás részeként jelent meg az első strasbourgi énekgyűjtemény, amely Dachstein 137. zsoltárra írt parafrázisát is tartalmazta. Az „An der Wasserflüssen Babylon” kezdetű ének igen rövid időn belül sokfelé elterjedt, Luther is felvette saját énekeskönyvébe.  Kálvin 1539-ben ugyancsak Strasbourgban adta ki első zsoltároskönyvecskéjét. Meglepő, hogy a mindössze 19 zsoltár között itt is megtaláljuk a babiloni panaszéneket. Vajon miért volt olyan fontos a Verdi Nabuccójából is jól ismert, a fogságban sínylődő zsidók panaszát megéneklő zsoltár?  Mindenekelőtt a zsoltárének egy korabeli címfelirata világít rá a lényegre: „Panasz az Isten népét elnyomó zsarnokok ellen és vágyakozás az igaz istentisztelet iránt.” Sajnos adódott bőven ilyen jellegű történelmi esemény a 16–17. századi vallásháborúk idején. 1631-ben például a magdeburgi városi tanácsnak kellett elrendelnie, hogy a várost ért ellenséges támadás pusztításaira emlékezve minden évben bűnbánati és gyásznapot tartsanak május 10-én – többek közt e zsoltár eléneklésével. A 137. zsoltár áttételesen Jeruzsálem második pusztulásához is kötődik, amelyre a lutheránus egyházi év során a Szentháromság utáni 10. vasárnapon emlékeztek meg. Palestrina és más szerzők motetta-megzenésítései (Super flumina Babilonis) is arról tanúskodnak, hogy e zsoltár fontos helyet foglalt el a keresztyén liturgiában a húsvét ünnepét megelőző böjt idején. Akkor, amikor befelé fordulva és önvizsgálatot tartva felismerjük földi létünk nyomorúságait, és a fogságban élő zsidókhoz hasonlóan vágyakozunk igazi otthonunk, a mennyei Jeruzsálem felé. Nemcsak a böjti időszak, hanem a keresztyénüldözésekről manapság már szinte mindennapos híradások is indokolttá tennék, hogy a reformáció korához hasonlóan mi is gyakrabban imádkozzuk a 137. zsoltárt, hogy könyörögjünk az istentiszteletért, hitünk megmaradásáért, egyházi és gyülekezeti közösségünkért. Alkalmas ének erre énekeskönyvi zsoltárunk? Ennek megítélését a fentiek alapján ezúttal az olvasóra bízzuk.

Bódiss Tamás

Lantszerű hangszer a régi hegedű, a bibliai időkben nem vonóval szólaltatták meg. Sztárai sem húzta a dallamot hegedűjén, hanem pengette. Később Szőnyi Benjámin a Szentek hegedűje címet választotta énekeskönyvének, mert a Jelenések könyvében is pengetett hangszerrel szól a Bárány éneke, ehhez hárfaféle hangszert is szoktak ábrázolni.

Bajosabb tisztáznunk a 137. zsoltárhoz fűződő képzeteket. Való-e még ilyen zsoltár a jövő magyar gyülekezetének? Énekelhetjük? 1800 táján úgy vélték, nem vagyunk fogságban, ezért hogyan énekelhetnénk ilyen zsoltárt? Feledték is a református gyülekezetek. Azóta is beszéltünk, beszélünk gályarab prédikátorainkról, de nem kellenek a zsoltárok, például a 88. zsoltár, amellyel ők összeverve, éhezve vigasztalódtak a vaksötét tömlöcben. Megtagadta a babilóniai fogságba hurcolt ószövetségi nép az Úr előtt ujjongó sioni dicséretek hegedülését, amikor átjárta őket a siralom. Sokfelé látható a vak (megvakított) hárfás ókori domborműve, vagy az összeláncolt rabok menetében az énekesek és hangszeresek csoportja: ünnepelni kellett a népeket leigázó fáraót. A rabtartó hatalom szórakoztatásának megtagadása miatt nevezetes irodalmi hatása van ennek a zsoltárnak a magyar költészetben.

Egyáltalán nem bosszúra szólít a zsoltár, amikor az áruló testvérnépre, Edóm fiaira és a megfizetésre emlékeztet. A következményre figyelmeztet. Jeruzsálem ostroma, éhínség és szörnyűségek idején a pusztítók pártjára álltak (2Kir 25), a romboláskor, a testvér Jákób ellen erőszakra vetemedtek (Abd 10–11) az edómiak. Megbűnhődnek (Ez 25,12–14). A hitetlen, istentagadó hatalom maga fogja intézni ezután is a megtorlást, dehogy nevezi vérbosszúnak, az már nem korszerű! De ha csak teheti, előbb vagy utóbb igyekszik kamatostól megbosszulni egyik nép a másikon az elkövetett és el nem feledett történelmi szörnyűségeket. Tapasztaljuk. Falhoz verdesik a csöpp csecsemőket – írta Radnóti a halálmenete idején. Kitelepítettek népeket a 20. században is, köztük hazánkfiait, úgy értük meg a 21. századot, hogy a népirtás, a szabadság és önrendelkezés megvonása sem ritka, és a politikai gyilkosságoktól az üldöztetésen át a lelki terrorig ismételten fenyegetett az élete és jövője a hitvalló életű embernek és közösségnek.

Tanultunk-e a történelemből? Istenre bízza dolgát a hűséges, aki őrzi a földi és a mennyei Jeruzsálem óhaját és látomását. Nekünk és a jövő gyülekezetének ezért alkalmas tanulság zsoltárt énekelnünk, a 137. zsoltárt is. Azért is, mert igen szép.    

Fekete Csaba