„Karácsonyi éneklésünk mindaddig félszárnyú madár marad, amíg nem tanulunk meg újra karácsonyi zsoltárverseket énekelni, sőt azokat (…) karácsonyi énekeinkkel is legalább egyenlő sorba helyezni.” Csomasz Tóth Kálmán írta le e sorokat 63 évvel ezelőtt Karácsonyi énekeink és éneklésünk című írásában. Valóban, ünnepeinken általában nem éneklünk zsoltárokat, ilyenkor csak az ünnepi dicséretek kerülnek sorra. Ennek egyik oka, hogy a zsoltárválasztást énekeskönyvünk sem igazán segíti. Sietni kellett annak idején, így elmaradtak az ajánlások is a megfelelő fejezetek elején. Három évvel később próbálta ezt pótolni Csomasz Tóth Kálmán a fent idézett írással, ahol régi énekeskönyvekre hivatkozva felsorolja az adventi és karácsonyi zsoltárokat (2, 8, 24, 45, 48, 49, 50, 75, 81, 82, 89, 93, 95, 96, 98, 100, 105, 106, 108, 113, 117, 132), majd így folytatja: „A legtöbben ma már azt sem sejtik, hogy mi van ezekben a zsoltárokban, még kevésbé tudják, hogy melyikben hol van a karácsonyi ige, a karácsonyi mondanivaló. Természetes, hogy mindezeknek a zsoltároknak bármelyik verse nem karácsonyi tartalmú, de eleink száz és még több esztendővel ezelőtt jól tudták, hogy ezekből a zsoltárokból hogyan lehet kiválasztani azt a karácsonyi igét, ami mégiscsak inkább és hitelesebben Isten kegyelmes beszéde, mint a legérzelmesebb emberi – de csak emberi – költészet...”

Az előbbi felsorolás szerint is karácsonyi a 132. zsoltár, mely azonban legritkábban – vagy sohasem – énekelt énekeink egyike. Oka ennek a dallam, amely a maga idegenszerű különlegességében és egyedi versformájában semmilyen más szöveget nem hordoz. Az ötsoros, a-b-b-a-b rímképletű zsoltárköltemény első része Dávid király Istennek tett templomépítési fogadalmáról szól, a második rész pedig Isten Dávidnak tett ígéretéről. Ez utóbbi szakasz hordozza a messiási üzenetet, amely a zsoltárt karácsony idejéhez – a Dávid magvából való mennyei király születéséhez – kapcsolja. Az ígéret szerint (7. v.) a Dávid királyi magvából megszületett Jézus Krisztusban Isten kiváltképpen való népet gyűjt össze, akik az ő gyermekeiként az isteni rendelések szerint élnek. (8. v.) Az Úr e nép közt fog lakozást venni (9. v.), uralkodása a békesség és nyugalom ideje lesz nekik (10–11. v), míg ellenségei megszégyenülnek (12. v.). Ha meglátjuk e zsoltárban karácsony üzenetét, mienk lehet az ígéret bizonyossága is.

Bódiss Tamás

Megdicsőült Megváltónk nem kézzel csinált templom szentélyébe, hanem annak mennyei másába lépett be örökre (Zsidók 9,12). Családfáján Dávid királyt azért is emlegetjük mindkét testamentum igéivel, mert Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének dicsőségére hajlékot épített, ezt énekeljük a 132. zsoltárban. Jótetszés, azaz üdvözítő kegyelem helye a Sion. Választott hely, a honfoglalást megkoronázva ide vitte föl a frigyládát a zsoltáros király (olvassuk el: 1Sám 6,21–7,4; 2Sám 6,1–19; 2Kir 19,32–34; 1Krón 13,6–12 illetve 28,2–4; 2Krón 6,41–42; ApCsel 7,46). Választott nép sereglik ide ünnepelni, ezért minden templom, templomos nép imádása helyének is jelképe a Sion. A mi imádkozó, Isten dicséretét éneklő egyházunké is. Csillagos tornyú templomainkat építő őseinket is felöleli, az ő örökükben zsoltározunk. Így imádkozhatunk Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Ezt a fajta imádságot nem pótolhatja más.

Ínség jelzi a zsoltár kezdetén Dávid viszontagságos, küzdő, üldözött életét, amikor megfogant benne a szent hajlék építésének fogadalma. Dávid a zsoltáros sokszor jelenti korábbi névtelen imádkozók sorát, akiknek kiválasztása mindannyiunk üdvözítéséért történt.

Lelki hajléktalanokért is imádkozunk e zsoltárral. Értük, akiknek nincs ünnepük, nem sereglenek ünnepelni a lelki Sionra, nekik hiába nyílik az imádságnak háza, nincs imádkozó gyülekezet ahová testvérként és megváltott bűnösként is tartoznának. Nem elégülnek meg lelki kenyérrel, nem részesülnek a hívek örömében, nincs életüknek örökkévaló királya, nem szolgálnak körülöttük Dávid mai utódai.

Dávid imádkozik ebben a zsoltárban? Érte imádkoznak, imádkozunk, a fölkent szolgáért, akit az Örökkévaló magának választott. A zarándok zsoltárok sorába (120–134) tartozik ez az ének, ünnepre vonulóké. A zsoltár második fele idézi a szabadítás, üdvözítés korábbi ígéreteit, előre mutat a messze jövendőbe. Énekeljük! Hadd csatlakozzanak az ünneplőkhöz, hozzánk is, azok, akiknek életéből még hiányzik az ünnep és a templom.

Elhanyatlott gyülekezet ábrája az elhanyagolt templom. Nyekegő orgona, rozoga pad. Pókhálós ablak, vedlett szószék, mosatlan terítő az úrasztalán. Megfeneklett a lelki hajlék építése, nem zeng hálaadás, nem kapcsolódik a mennyei istentisztelethez. Elődeink sok helyen elhanyagolták a gyülekezet lelki építését, lemondtak a régi templomaikról, eladták, lebontották a díszesen festett-kazettázott ékességeket, Árpád korabelieket. Ezt a zsoltárt és a hasonlókat ekkor hagyták ki az énekeskönyvből, mert a közisteni tiszteletben ilyeneket nemigen szoktak énekeltetni lelkészeik. Más énekeskönyvbe (1921-ben) írtak belőle két ügyetlen strófát, elszakadva a bibliai tartalomtól. 

Fölnevelem én egy szarvát, azaz hatalmát kiterjesztem, ez van a tizenegyedik strófában Szenci Molnárnál, most azonban azt kell énekelnünk:
            Fölnevelem ez egy magvát.

Manapság azért épült és épül sok templom, mert templom nélkülinek terveztek új településeket, városrészeket. Ha Dávid példájára méltó Istenháza épül ilyen helyeken, vele épül a gyülekezet, reménytelen jövőjű települések is talpra állnak.

Fekete Csaba