Kié itt, környező világunkban a dicsőség, a legsúlyosabb tekintély? Épültek és épülnek dicsőséget hirdető emlékművek, mint ókori idők néma bálványai. Mit hirdetnek? Hirdetik, hogy hódítással dicsekvő hadi népeké, meg zsarnok uraiké a dicsőség, akik emlékművet állíttatnak és bálványoztatják magukat. Van-e merszünk szánkra venni mégis, nap mint nap, a Miatyánk befejezését? Ismételve, hogy az ország, a hatalom és a dicsőség nem az övék? Próbákban edződik a bizakodás. Csúfsággal, pogányosodással jegyzett, nyílt újpogánysággal kérkedő korban. Mikor istenített önjelöltek és magahittek maguknak tulajdoníthatják ideig-óráig a dicsőséget, a főfő tekintélyt; kikényszerítik a félelemmel és gyűlölettel vegyülő bálványozást. Mint a próféta idején. Mint a korlátlan fejlődést produkáló 20. században. Dicsőségét mégsem adja a mi Urunk másnak (Ézs 48,11). Még egy kis idő. Lerombolják a győzők dicsőségét hirdető emlékműveket, eljön a kora a szoborgyalázásnak, a sorozatban gyártott emlékművek beolvasztásának, még az a legjobb, ha ezeket csak elszállítják, elhagyott temetőkbe rejtik. A nagy vörös diktátornak életében megírták a próféta igéit, utána hiába száműzte gulágokra a merész hitvallókat, birodalma alig haláláig terjedt.

Könnyű engedni a kísértésnek, elvegyülni a feslett szórakoztató kultuszban, ahol jól fizetik az uralom és az egyeduralkodó dicsőítését, a móábi nők mai utódainak csábítására modern Baal-Peórhoz csapódni, szoborimádásra. Csúfolja a bálványozó elvetemült pogány azt, aki nem a piacról élés megmarkolható valóságát isteníti. Nem kell már Mózes, Áron meg láthatatlan Istene (4Móz 25,1-5)! Próbatételem, hogy akkor én hová tartozom?

Bízzál, bízzatok. Négyszer is biztatja ez a zsoltár Árontól kezdve el a kései korok istenfélőinek nemzedékéig. A próféták között Ézsaiásnál találjuk legtöbbször, tizennégyszer is, hogy bízzál, bízik; a zsoltárokban még gyakrabban, negyvennél többször! Így a 22. zsoltárban:
          A mi régi atyáink teljességgel
          Tebenned bíztanak jó reménységgel.

Ugyan hol van itt Isten? — veti ellene a csúfondáros. Nem a temetőkertben, nem a hadiipar és hadiüzlet hősi halottnak mondott áldozatai emléktáblájánál, nem. Az élők földjén, az odaszánt életű hűségesek életében. Akik látják a láthatatlant, és nem a láthatóba, megmarkolhatóba vetik bizodalmukat. Akik áldottak, és továbbadják az áldást. A dicsőséget is? Azt Isten maga adja meg nevének, hűséges szeretete miatt. Ráhagyhatjuk, nem a mi művünk.

A zsoltár könnyen áradó hatsoros dallama magával ragadja és lelki magasságokba lendíti azt, aki egyszer rádöbben, hogy a Soli Deo gloria igazi forrása a próféták szava meg az ilyen zsoltárok imádkozása, így ezé a zsoltáré:
          Megáld a nagy Úr Isten titeket!

De mindent nem ad nektek. Dicsőségét sem. És még egyet nem:
          Ő magának az eget megtartja.

Fekete Csaba