Zsoltárból vett imádsággal mondunk hálát az úrvacsoráért (Zsolt 103,1-3, 8-10, 20-22): „Áldjad én lelkem az Urat, és egész valóm az ő szent nevét”. E szokás a reformáció korából ered. Szenci Molnár ezt a zsoltárt is egészen megverselte. Hogy aztán a gyülekezet Isten és ember szövetségének ünneplése és megpecsételése után a mindenség dicséretébe kapcsolódva térjen vissza otthonába. Egykor hálaadásra gyűlt össze mindenki úrvacsora délutánján. Szólhatna ilyenkor ez a zsoltár, meg bűnbánati héten is (ahol van ilyen). Dallamára Losontzi Hányoki István igen tartalmas keresztelési éneket írt (Áldjad, én lelkem felséges Uradat, 433), tárgya a szövetség, ez kapcsolja a zsoltárhoz. Keresztelési tanításul nagyszerű, minden konfirmálónak ismernie kellene.

Egyforma ritmusban, mégis változatosan kanyarognak a zsoltár tizenegy szótagos  sorai, dallamuk egy hosszú, két rövid hanggal indul, ez gyakori a zsoltárok dallamában. A hatodik sor ismétli a harmadikat, ez a két sor a kitárulkozást képviselő hosszú hangokkal kezdődik. Ebből itt az első hang mégis rövid. Nem szabad elkapkodnunk. Hadd hömpölyögjön az ismételt dallamsor mindig más mondanivalót hordozva.

Áldás és átok határvonalán tántorog életünk. Elhibázzuk a jót, elrontjuk az ígéretest. Megbocsátható ez? Felrójuk egymásnak, tudva, tudatlanul. Semmiségek rongálják az eszményi kapcsolatot is, kíméletlen megtorlásra, bosszúra ingerlik az összetartozókat. Bár tudnánk felülemelkedni rajtuk, mielőtt végleg elrontjuk magunk és mások hátralevő életét!

Jób nem átkozta Istent, se nem halt meg, felesége pedig erre biztatta. Nem ezt teszi a zsoltár. Áldásra szólít. Kellenek apró fohászok, csupán néhány szavas dicsérő imádságok, de belefeledkező és nagyívű meditációk szintén, mint ez a zsoltár. Ez szembesíti a hirtelen elmúlót és az örökké létezőt. Ahogyan látjuk, tapasztaljuk, és ahogyan ennek sok fenséges jele észrevétlenül elsuhan életünkben, arasznyi létünkbe nem foglalható bele. Túlível a szövetség az emberi gyarlóságon. És mégis tapasztaljuk az emberével összeférhetetlen és tapasztalásunkkal összemérhetetlen isteni törtvényt. A megbocsátás is ilyen tapasztalás. Bűnöm közelebb van hozzám, mint a bőröm — mondta Luther. E bűn vettetik messzire, távolabbra minden térnél és időnél, amit érzékelünk földi életünkben.

Áldjad én lelkem az Urat. A 146. és a 104. zsoltár is így kezdődik, indítsa hálára életünket. Nincs hála nélkül keresztyénség. Ez felel a megbocsátásra, amire mi nem volnánk és nem is vagyunk képesek. A mindenért hálaadó élet eljuttat átkozódástól áldásmondásig.

Fekete Csaba