Hallgasd meg, Uram, kérésem

RÉ 102

Értékes részeket hagytak el zsoltárainkból 1948-ban. Szerencsére összes versszaka megmaradt ennek a nagyon érdekes zsoltárnak, alig valami módosítással. Dallama tudatos, könnyű énekelni, mind a nyolc sor azonos ritmusban hömpölyög, de mindegyik más menetű. Soká megmozgatta az óév esti istentisztelet a kevésbé templomos gyülekezetet is. Az elmúló esztendőt búcsúztató énekét Bátori István (a zsoltár kezdése miatt) erre a dallamra írta (Lelkünk, testünk teremtője, 281). Lengyel József pedig szép nagypénteki énekéhez látta alkalmasnak ezt a dallamot (Buzdítsd fel, Uram, lelkemet, 333).

Jól kellett ismernie Csokonainak a zsoltárt, példának állította a 7. versszakot záró rímpárt, ritkasága és különlegessége miatt (ez a zsoltár egyik fordulópontja):
          Jelen vagyon az az óra,
          Melyben dolga fordul jóra.

Kinek a dolga? Miféle ügye fordul jóra? A szent helyé, és a sok nemzedéken át oda gyülekezőké. Igen régi szokás szerint az ötödik bűnbánati zsoltár a 102. elnevezése, noha sehol nincs benne ahhoz hasonló bűnvallás, mint az 51-ben. Panasz és hitvallás végig. Egyéni és közösségi. Végsőkig elkeseredett, már életétől búcsúzó ember rimánkodik múlandóságában hat versszakot. Akkor átmenet nélkül robban a hitvallása:
          De te megmaradsz örökké.

Igen elmélyülten imádkozó, és az örökkévaló igékhez kötődő ember tapasztal ilyen földindulásszerű fordulatokat. Másoknak hihetetlen ilyesmi megtapasztalása. Tisztára esztelenség. Miként is fakadhat erre a fohászra füst és pára életű ember, aki belegabalyodott bajába: Siont immáron szánd meg? Az csak, akinek a Szentély földre rontott kövei is kedvesek, aki az Istennek szentelt hajléknak kedveli még porát is. Halandó és teremtő, egyén és nemzet meg nemzedékek sorsa itt kapcsolódik össze. A végóráját sejtő ember lelki-szellemi nincstelen volta a szent hely romlásából fakad, ezért látszik hiábavalónak immár lezáruló élete, ezért annyira személyes a kérése:
          Ne hagyj elvesznem, Úr Isten,
          
Életemnek közepében!

Fölbukkannak a halálra ítélt foglyok, a harag, amely a 6. (az első bűnbánati) zsoltárt kezdi. Büntetésnek észleljük a magunkra maradást, az idejekorán lezáruló életet. Mégsem jegyzékbe foglalt bűnöket litániázik a zsoltár, mindenek ellenére bízik a megmaradásban. Mert az égi és földi erők hiába látszanak rendíthetetlennek, örökre változhatatlannak, mivoltuk nem más, mint az elviselt ruha sorsa. Innen fakad a végső bizodalom:
          Azért a te szolgáidnak
          Fiai megszaporodnak
          És maradnak végig,
          
Azaz örök időkig.

Odavész, kivész az élet, ha nem így van, ha szétrombolják, porba döntik azt, ami szent.

Fekete Csaba

Hasonló anyagaink