Megtántorodott, botladozó keresztyénnek való ez a 73. zsoltár. Nekünk. Nekem, akit ismételten megkísért a látszat, hajlok az elbizonytalanodásra, a feladásra. Soha nem hullámvölgyek és kísérteties buktatók nélküli diadalmenet a hit szép harca. Alig csodálhatni, és ne is hánytorgassuk, ha valaki már-már feladja. Olyanok körében élünk, akiket nem kényszerrel, inkább szépszerével eltántorított fél századon át a propagandagépezet, a mindennapok világa. Nem idegenültek el végleg, hanem értelmesen és érthetően megokolták: templomba nem járhatnak, nem lehetnek gyakorló keresztyének. Más idők járják. Csöppet sem könnyebb, hogy ne ragadjunk meg napjaink felszíni jelenségeinél, tömegszórakoztató praktikáknál, vagyonosodásnál, hisz mind a piacról élünk. Gürcölés, hányattatás, hátratétel és elerőtlenedés nyomán előtör, mint átázott gát alól a buzgár: miért hagyja ezt Isten? Mit látok mindenütt? Gazdagok, jó szerencsések garázdálkodnak; Jó szerencsében vígan élnek, pedig úgy szeretném látni bűnhődésüket. Megérni. Gyötörjön az is, hogy nem élvezhetem, amikor méltán meglakolnak? Hátha mégis nekik van igazuk… Hol itt az igazság meg a gondviselés?

Ma más a megokolásunk, mint néhány évtizede. Kálvin nikodémitáknak nevezte (a vezető rétegbe tartozó és a nyilt színvallást halogató Nikodémusról) az életük végéig félig-meddig keresztyéneket, a csak titkon Istenhez járulókat, a csak lopva Jézust keresőket és a magatartásukat jól magyarázgatókat. Őket se ítélje el, és önmaga dolgában se lepődjék meg az imádkozó, ha vannak válságos órái, talán olyan átokverte évek is elkövetkeznek rá, amikor a zsoltárossal kérdezgeti:
          És micsoda hasznom van abban,
          Hogy kezem mosom tisztaságban?

Mi hasznod belőle? Káténkban ez ismétlődik. Egész életem, titkolt vívódásaim válaszolnak. Nem olyan könnyen és olcsón, mint reklámokban. Akkor, ha tanúsíthatom valami hihetetlen megtörténtét. Sok pap életében egyszer sem léphetett a szentélybe. A vívódó zsoltáros pedig vallja:
          …el-bémenék végre
          Az Istennek szent helyére.

Közben elfogy az élet. A lelki emésztődés járhat testileg is kóros fogyással, életem elenyészésével. Végül mi marad? Jóformán semmi sincsen belőlem. Gárdonyi Zoltán bibliai kórusműve ennyit énekeltet a zsoltárból, érti, aki érti:
          Ha elfogyatkozik is testem és szívem:
          szívemnek kősziklája és az én örökségem
          te vagy, ó Isten, mindörökké! (Bibliánkban ez a 26. vers). Hát mégis lehet. Miként? Lehetek állhatatos minden helyzetben és korban?
          Mert te megtartál jobb kezeddel,
          Nagy ínségemben nem hagyál el.”

Tényleg lehetek állhatatos mindvégig, mind életemben, mind halálomban.

Fekete Csaba