Isten, Te vagy én Istenem

RÉ 63

Pusztának fordítja Bibliánk azt a kopár vidéket, ahol Dávid bujkált, amikor menekült. Kegyetlenebb az a hely hazai kiaszott pusztáinknál. Kősivatag. Sok-sok négyzetkilométeren át szakadék, barlangos-üreges kaptató után ismét meredély következik, sehol egy árva fűszál. Nem él többet két-három napnál, aki nem tudja, hol talál itt vizet. Zif pusztája ilyen, ide illeszkedik a 63. zsoltár, Dávidot Saul itt üldözte volna halálig (1Sám 22,5; 23,14).

Van-e jobb kép és tapasztalati valóság lelkünk szomjazására és epekedésére? Bensőnk kiszikkad a mindennapi tipródásban, nyűglődésben, hajszában. Szervezetünk kopásával megkérgesedik az érzékenységünk, mint a kivirágzott sziksó a terméketlen sivárságban. Mintha minden összeesküdne ellenünk. Nem a sziklás és kísérteties kősivatagba üldöznek hibáink, gondjaink, hanem legbelső hiányaink miatt szakad ránk az üldözöttség. Kétségbeesetten fakad az istenkeresés a félszből. Vezessen napunknak az elmaradhatatlan reggeli kávénál is szükségesebb elkezdése imádságra, könyörgésre jó reggel, hajnalok hajnalán. Szomjúságra ébredek? „Nálad van az életnek forrása…” (Zsolt 36,10) A 17. zsoltárt tanulgassuk előbb, ennek dallamára énekeljük a 63-at. Aztán lássuk, mi több és jobb az életnél?
          Mert nékem kedvesb életemnél
          
A te nagy kegyelmességed.

Menybéli szentélyről beszél a zsoltár. Pál apostol nem dönt. Jó volna-e még élnie? Vágyódik Krisztushoz költözni, ez jobb mindennél (Fil 1,23). A hajnali zsoltár is oda tart, eljut addig, hogy
          én életem
          Szárnyaid árnyékában örül;

a 36. zsoltárban szintén:
          Azért a te szárnyaid alá
          Emberek folyamodnak
(2. vers).

Az élet utáni élet a menedék. Menedékünk.

Étlen-szomjan menekül, mégis drága étekkel, tápláló velős falatokkal való jóllakottságért hálálkodik? Éppen annyira lelki ez a táplálék, amennyire testi. Így találjuk a messiási idők lakomáján, „Dúslakodnak házadnak bőséges javaiban” (szintén Zsolt 36,9). Ezért folytatódik a zsoltár felemelt kézzel imádkozott hálával.

Az első keresztyén századok napi zsoltára volt a 63. Kívánkozik napunk kezdésére. Nem kell új és jobb imádkozási rendet kitalálnunk. Dáviddal sem az történt, hogy hirtelen étlen-szomjan kiötlötte ezt a zsoltárt. Illettek sorsához az imádság örökölt formulái. Nem siránkozásra fakad, amint kinyílik a szeme! Megvallja hitét: Ó, Istenem! Te vagy én Istenem! Napi zaklatásban, sorsától-bajától függetlenül szilárdan vallja ezt is:
          Ragaszkodik hozzád lelkem. 

Fekete Csaba

Hasonló anyagaink