Lázadozom-e az ellen, ami nincs hatalmamban? A zsoltár választás elé állít, ellentétes irányokat mutat. Nem választhattam meg, nincs hatalmamban, hogy milyen korban szülessek és hová. Választhatok mégis? Sőt döntenem kell arról, hogy itt és most mi az én lelkem hiedelme. Szilárd meggyőződés, erőteljes bizalom — ez volt Szenci Molnár Albertnek és hitvalló atyáinknak a hiedelme. Azzal jár, hogy nem téveszthetem össze azt, amiről én döntök, helyette senki más, azzal nem téveszthetem össze, ami nem rajtam áll.

Látszólag e zsoltár mesevilág, idill. Kőszál, bástya, nyugalom. Hol van az már! Hallgat arról is a zsoltáros, honnan és hogyan jutok ide. Kiöntött szív és lélek, feltárult gondolkodás, szándék próbáin át juthatni el eddig a csendességig, megnyugvásig. A nyughatatlan, lázongó, ingatag ember nem ezt az irányt választja. Megvalósítja önmagát. Nem „vallási tévtanok” szerint, hanem gát és korlát nélkül, megtervezett ragadozás (összerablás, csalás, zsarolás) által, kincsek halmozásával (tőke- és gazdasági meg politikai hatalom) útján. Az intézményesített törvénytelen lehetőség megingathatja a legkiválóbb jellemet is. Erre tör a fenekedő gonoszság (olvassuk hozzá Bibliánkból, ami a zsoltárból elhagyott versekben van): Dávid ideje előtt is, azóta is körbekapják, aki megkísérli a másfajta választást; lerohanják fennhéjázva, hogy megroggyant kőfal, kidöntött kerítés állapotára juttassák.
          Azért, szívem, reménységed
          Csak az Úr Istenben vessed.

Finom fokozással eszméltet a zsoltár erre a baljós folyamatra, míg a 24. zsoltár áradó dallamára énekeljük. Kijelenti bizodalmát az imádság elején, idvessége, szabadulása szólal meg. Aztán hirtelen mégis óv eltántorodástól, önhittség, hívság, erőszak, gátlástalanság útjától. Mert a Megtartó oltalmából félre is lehetne kanyarodni. Effélék közé eljutni (akikkel nem bíbelődik a zsoltár, de ott lesnek a háttérben). Nem, mégsem kell semmiképpen a lehelet módjára illékony, súlytalan, állandótlan dicsőség, amin pedig kapva kapnak, de mennyien!

Isteni megszólításra hallgatva az egyszerit kétszeresen (a lezajlott folyamat két pillérét) érti meg az imádkozó. Sem az erő, sem a kegyelem (a szövetséghez való hûség) nem az enyém, nem vagyok egyiknek sem ura. Kapom. Kinek-kinek amit érdemel, végül az jut. Lehet és van is így csendességem, belenyugodhatok sorsomba, és meg is nyugszom ebben, innen el sem mozdulok. El nem tántorodom Megtartómtól. Nem az ingatlan vagyon vonz, megragadott a meg nem ingatható hit, bizakodás, rendületlen reménység. Magamat erre biztatom. És mindenkit.

Fekete Csaba